Sziklarejtek árvája (ELSŐ VERZIÓ)

3. Kommandós gondolatmenet.. - biztos pukiznia kell..

Halál fájdalmas képpel ültem utolsó órán a menyét mellet és a táblát bámultam. Az irodalom tanár valami hülye anyagot próbált nekünk leadni amit úgy nem értettem ahogy van. Alapjába véve jó vagyok irodalomból de mivel most se energiám, se kedvem nincs hozzá, azt se értem amit kérdez..

- Hn.. (Nem értem..)

- Hm.. (Énse..)

- Hn? (Tényleg?)

- Hm (Tényleg) – igazi kommunikáció a drága menyéttel. Azt hiszem tök jól megértjük egymást.

- Hn. (Ez se értem.)

- Hm? (Ezt?)

- Hn (ja)

- Hmm (tényleg bonyolult) – néztem a régies szöveget majd felsóhajtottam.. Ritka, hogy Itachi nem ért valamit, szóval alapjáraton most körbe kéne röhögnöm... De akkor megint dühös lenne, megint futnom kéne, és megint kiküldenének óráról.. – Segítsek?

- Hn? (komolyan?)

- Hm.. (ja..) – elővettem egy rotringot és belefirkáltam a könyvébe. Kis nyilakat húztam meg felé firkantottam hogy mi mit jelent. Már amit tudtam belőle. Mikor befejeztem újra elterültem a padon és tovább néztem a táblát.

- Hn (kösz)

- Hm (szívesen) – édes is a kommunikáció. Kezdek annyira elbutulni mint Itachi. Túl sok órám van vele együtt. Mindegy is. Végül is okosnak okos csak beszélni lusta. Ezek szerint a lustaság ragadós. De én most nem lusta vagyok hanem energiát spórolok hogy amint kicsöngetnek rohanhassak haza nehogy találkozzak Kakashival. Elképzeltem a jelenetet ahogy egy katonai sisakban végig bukfencezek a folyosón majd a sarkon megállok, ki pillantok és a tollam kupakjába beleszólok hogy „Tszt! Tiszta a levegő. Vége". A gondolatra majdnem felnevettem, de rá eszmélve hogy elég hülyén nézhetek ki ahogy magamban vigyorgok, inkább megkomolyodtam. Az óra további részében inkább kikapcsolom az agyam.. Deibuksi szundi.. Hm..

***

Ahogy azt terveztem, óra után én voltam az első aki felhúzta a nyúlcipőt. Halkan végig futottam a folyosón a szekrényekig majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy Kakashi nincs sehol gyorsan átvettem a cipőmet és már siettem is tovább.

- Deidara. – hallottam meg Sasori hangját mikor kiléptem a kapun. Értetlenül fordultam hátra. Sasori ellökte magát a faltól és felém lépkedett. Ez elég kínos. Na jól van, nyugi Deidara. Biztos csak elhagyott valamit és rajtam keresi hátha elloptam. Ez azért elég sértő!

- Kankurounak elmaradt az utolsó órája szóval már nincs itt, én meg épp.. – próbáltam lelépni, de közbe vágott.

- Veled akartam beszélni. – pont ettől féltem. Egyáltalán mióta áll itt.?

- Mondtam hogy nem érek rá és hogy majd.. – próbálkoztam egy utolsó menekülési tervvel, hátha beválik, de ismét közbe vágott.

- Hívsz. Ja persze. Ennyire ne nézz hülyének. – forgatta meg a szemeit. Kínosan rágtam a szám szélét. Most mégis mit csináljak? Elvégre ő meg én.. Kimondani is kínos. – Fontos lenne, hogy beszéljünk. – mondta komolyan mire még egy utolsó pillantást vetettem a hazafelé vezető útra, majd lemondóan néztem vissza a vörösre. Jobb túl lenni rajta..

- Jól van. Miről akartál beszélni? – kérdeztem megadva magam. Sasori félre pillantott majd újra rám.

- Van a közelben egy kávézó. Nincs kedved oda menni? – ez kezd olyan lenni mintha Itachi egyik rajongója épp oda készülne adni egy szerelmes levelet. Kerülgeti a dolgot amíg lehet.. Várjunk csak! Ezt miért így mondtam? Ez olyan mintha azt mondanám hogy Sasori szerelmes levelet akar nekem adni! Úristen!!! Na jó, nézzünk valami reálisabb eshetőséget.. Hmm.. Lehet, hogy csak egy rém titkos küldetésről van szó amit egy ismeretlen és csendes helyen akar velem megbeszélni. Igen. Biztos látta a fergeteges kommandózásomat a folyosón.. Amit amúgy csak elképzeltem irodalmon, de amúgy nagyon menő lett volna ha megcsinálom és ezt minden bizonnyal ő is tudja.