Sziklarejtek árvája (ELSŐ VERZIÓ)

20. Azért néha én is kiakadhatok, nem?

A hét gyorsan eltelt és egyre közelebb került az adomány gyűjtő rendezvény napja. Kakashival nem beszéltem azóta és Irukát is kerülöm. A délutánokat vagy Narutoval vagy pedig Sasorival töltöttem, a suliban pedig Kankurouval és Konannel voltam. Mostanában Hidan egyre többet van velünk és őszintén szólva nem is olyan idegesítő, mint eleinte gondoltam...

- Deidara, segíts az asztallal! – jött oda hozzám Kana unottan, de mielőtt válaszolhattam volna már el is indult az említett tárgy felé..

- Ch! Egy kérlekbe belehaltál volna? – néztem utána majd a mellettem álldogáló Itachira néztem. – Ez is a te hibád. – tettem le a kenyeret meg a kést és Kana után mentem, hogy segítsek neki. Felemeltük az asztalt és kihajtottuk a lábait, majd kipakoltuk őket a teremben. U alakban helyeztük el az asztalokat, majd elkezdtük kipakolni a sakk táblákat meg a shougikat. Mindegyik asztalra tenni kellett inni valót és egy kis rágcsát. Mikoto egész napra kikért minket a suliból, így kényelmesen ki tudtunk takarítani és időben be tudjuk majd fejezni a pakolást is. Sasuke a színpadon gyakorolta a hegedű játékát, és bár rohadtul nem csípem a kölyköt, de el kell ismernem, hogy egész tehetséges.

- Moss fel a nagyteremben. – mondta Kana és már készült ott hagyni a felmosóval de visszarántottam. Gyilkos tekintettel nézett rám.

- Nem bogaram. Te mosol fel. – nyomtam a kezébe a feltörlőt és mielőtt patáliát csapott volna, ott hagytam. Felvettem egy üveg vizet az asztalról és felmentem a színpad mögé, hogy onnan közelítsem meg a kis Uchihát. Mikor észrevett meglepetten nézett rám én pedig mosolyogva oda sétáltam hozzá és felé nyújtottam a vizet. Óvatosan vette el.

- Mit tettél bele? – kérdezte amin csak mosolyogtam.

- Nyugi, bontatlan. És amúgy is, ha valakit meg akarok mérgezni az a drága bátyád. – nyugtattam meg és leültem a zongora székre, háttal a billentyűknek. Sasuke kisebb gondolkodás után leült mellém, amin kicsit meglepődtem, de próbáltam nem mutatni arcomon. – Mióta játszol hegedűn? – kérdeztem hirtelen.

- Másodikos korom óta. – válaszolta unottan, majd felbontotta a vizes palackot és ivott belőle egy keveset. Ő még mindig elviselhetőbb, mint Itachi. Itachi csak hünnögött volna, vagy válaszra se méltat. Idegesítenek a túl halk emberek. Vagyis ha nincs beszédtémájuk, és szarnak rád magas ívben. – Mióta vagy buzi? – visszaszívom.. Inkább ne legyen beszéd témája! Így még idegesítőbb. Bele se merek gondolni, hogy mi lenne, ha Itachi is kimondana mindent, ami abban a sötét fejében lejátszódik.

- És te mióta vagy görény? Ó! Ne is válaszolj. Így születtél. – álltam fel és ott hagytam a kis mocskot. Rohadt Uchihák! Pusztuljon mind! Na jó... Azért a halálukat nem kívánom, de menjenek el melegebb éghajlatokra! Hátha szétolvad az a hatalmas jégségük. Pontosabban a jég szívük, a jég arcuk és tekintetük... Hmm... Akkor is meghalnak.. Szív nélkül nem lehet élni.. Bár az Uchihákról van szó. Náluk nem lehet tudni.

- Deidara. – kapta el a karom a fiatal Uchiha mire meglepetten néztem rá. 

- Nem úgy értettem. – kért bocsánatot Uchihásan.. Tőle már ez is haladás..

- Én komolyan gondoltam. – fordítottam neki hátat ismét.. Utálom az embereket.. De főleg az Uchihákat.. Haza akarok menni és bebújni az ágyamba, aztán sok-sok sorozatot nézni, meg hülye műsorokat a tévében. Hmmm... Nassolni is szeretnék. Valami csokisat és édeset. Meg fagyit! Sok sok fagyit!

- Hn.. – kösz bazd meg, te se vagy szebb..

- Most kizökkentettél az ábrándozásomból. – morogtam szomorúan és újra neki kezdtem a szendvicsek gyártásának.