ᴛʀᴀɪɴᴇᴇ - ɢʏᴀᴋᴏʀɴᴏᴋ » Jimin ff. ✓ ʙᴇꜰᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

ᴏ̈ᴛᴏ̈ᴅɪᴋ

EUNJOO

Aznap este az ágyamon feküdtem és már vagy ötödjére olvastam át a gyakornoki szerződés minden pontját. Nagyon is tisztában voltam a valósággal és, hogy mivel jár az, ha idol akarok lenni. Többek között azzal is, hogy a gyakornokok csupán 1%-a jut el a debütálásig, de ahogy erre a szövegre pillantottam, ismét arcul csapott a valóság.

Állandó súlykontroll, napi 10 óra edzés – tánc, ének, modellkedés, sőt még színészkedés is, a magánélet teljes hiánya és még milliónyi másik szabály melyeket, ha megszegek, nem számít a tehetség és a kitartás, azonnal kirúghatnak, minden feltétel nélkül.

Valóban ezt akartam volna?

Mélyet sóhajtottam és úgy döntöttem, hogy beszélek Sabinnal, hiszen a lánynak két éves gyakornoki tapasztalata volt, mielőtt otthagyta a céget. Finoman kopogtattam az ajtaján, de semmi választ nem kaptam, ezért óvatosan benyitottam, hisz lehet már aludt, de az ágya tökéletesen bevetve állt a sarokban, még a plüss állatkái is katonás sorrendben ültek a párnáján.

Talán az alsó szinten van.

Még mindig a papíromat szorongatva, lesiettem a lépcsőn. A lámpa ugyan égett, de a barátnőmnek nyoma se volt. A kávéfőzőre viszont egy gondosan felragasztott sárga cetlit találtam.

„Apa rosszabbul van, az este otthon alszom. Ne aggódj."

Még, hogy ne aggódjak. Sabin apukája évek óta betegeskedett, ezért is vette át végül a lánya ezt a helyet. Felültem a bárszékre és a pultra hajtottam a fejemet. Sabinnak sokkal nagyobb gondjai vannak én pedig önző módon csak magamra gondoltam. Különben is, azért jöttem Szöulba, hogy ne legyek a terhére a családomnak, az ügynökség szállást biztosít minden gyakornok számára, sőt némi fizetést is, még ha nem is volt nagy összeg.

Igen, elhatároztam magam, aláírom, egy percig se hezitálok többet. Végülis imádtam táncolni, a srácok meg soha nem érdekeltek igazán.

- Mindent bele Eunjoo – mondtam félhangosan, majd egy aprót biccentettem és leugrottam a székről. A pulton lévő tollért nyúltam, hogy a nevemet firkantsam a pontozott vonalra, amikor három apró kopogást hallottam magam mögül.

Egy kicsit összerezzentem a váratlan hangtól, de rögtön tudtam ki az. Éjfél volt.

Az ajtóhoz mentem és beengedtem rajta a vendégemet.

Park Jimin, megint. Ezúttal egy sötétszürke kapucnis felsőt viselt és egy fekete melegítőnadrágot. Gyanakodva maga mögé pillantott, ahogy belépett a kávézóba, majd egy gyors mozdulattal hátrasöpörte a kapucniját és megborzolta szőke fürtjeit.

- Sabin nincs itt – jegyeztem meg, de az agyam ismét leblokkolt, ahogy az arcába néztem.

- Én pedig mondtam, hogy nem miatta jövök ide.

Lesütöttem a szememet és a padlóra meredtem. Nem mertem ránézni a fiúra, pedig éreztem a tekintetét rajtam.

- Igazából beszélni akartam veled – tette hozzá halkan.

- Persze, ülj csak le – az egyik sarki asztalra böktem, de ő csak megrázta a fejét.

- Sietek, nem akarok sokáig időzni.

- Rendben – bólintottam, majd összeszedtem minden lelkierőmet és fürkészően a szemébe néztem.

- Amit ma mondtam – kezdte halkan – nem szeretném, ha komolyan vennéd.

Nem kellett konkrétan megmondania mire céloz, hiszen azonnal tudtam. „Mi van, ha tetszel? Még látjuk egymást."

Azóta lejátszódott ez a jelenet a fejemben legalább százszor, de igazából sosem hittem, hogy komolyan gondolta. Mégis, hogy lehetnék én, egy egyszerű lány vonzó egy olyan srác számára, mint Jimin?