ᴛʀᴀɪɴᴇᴇ - ɢʏᴀᴋᴏʀɴᴏᴋ » Jimin ff. ✓ ʙᴇꜰᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

ᴛɪᴢᴇɴᴋᴇᴅᴅᴇᴛɪᴋ

Nem tudom mennyi idő telt el amit a rendelőben eltöltöttem. A percek múlását egyedül az óra mutatójának kattogása jelezte számomra. Lassult körülöttem az egész világ, ahogy talán harmadjára is elolvastam a diagnózisomat.

Guillain-Barré-szindróma.

A betegség, ami édesanyámat is elvette tőlem. Lehajtottam a fejemet a térdeimre és patakokban potyogni kezdtek a könnyeim. Először végtagzsibbadás, enyhe fájdalom az alsó végtagokban melyet az izmok elgyengülése követ. A betegség lefolyása több mint kegyetlen, végignézni, ahogy a szeretted lassan, de biztosan leépül. Minden egy ártatlan izomláznak látszik, aztán jön a légzési zavar, a kórház, az intenzív, majd tüdőembólia - és legrosszabb esetben halál.

- Mi-milyen fázisban tartok? - dadogtam az orvosom felé.

- Valószínű az elején, ne aggódjon. A kettesre tippelnék - nézett rám komolyan a nő, majd összekulcsolta a kezét a térdén és közelebb hajolt hozzám, hogy végigsimíthasson a hátamon. - Eunjoo, maga még meggyógyulhat.

- Anyának is ezt mondták - sziszegtem keserűen. Nem akartam durva lenni, hálátlan meg végképp nem, de úgy éreztem, mintha a sors direkt ellenem szegült volna. Először Papi. Most pedig ez. Valóban, az a kis százalék, aki felépül, utána teljes életet élhet, de mi garantálja, hogy én része vagyok annak pár ezer embernek?

- Eunjoo, nézze - a doktornő az állam alá nyúlt és keményen a szemembe nézett. - Maga nem fogja feladni. Ha az állásomba is kerül, magán segíteni fogok. Megértette? Egy gerincvelő folyadékcsapolásra lenne szükségem, meg kell oldanunk, hogy kiengedjék a kórházba. Annak a leleteiből, sokkal többet fogok tudni mondani.

- Rendben - mosolyogtam halványan, de belül épp annyira voltam összetörve, mint a legfinomabb porcelán. Millió darabokra, képtelen arra, hogy ismét eggyé váljak. - Mindenért hálás vagyok. - bólintottam. - Kellemes éjszakát.

Végtelenül vágytam arra, hogy egyedül legyek, nem akartam, hogy más lássa, hogy sírok. Tudom, hogy azt mondta van remény. De nem bíztam benne. Jimin szerencsére már nem a folyosón volt, nyilván rászóltak, hogy menjen aludni, hisz annyira késő volt. Titokban hálás voltam ezért, nem bírtam volna most az arcába nézni.

Megkerestem a cég vészkijáratának feljáratát, ami a tetőre vezetett és leültem egy kopottas zöld padra, továbbra is a papírjaimat szorongatva a kezemben. Egyelőre két injekciót kaptam a lábamba, ami csillapította a fájdalmat egy pár napig így tovább tudtam gyakorolni. A főnökségnek egy hamis leletet fog felküldeni, miközben én pedig próbálom túlélni ameddig csak, lehet.

- EUNJOO - kiáltottam magamra és a tenyeremmel az arcomra ütöttem, szinte éreztem, hogy vörös nyomot hagy fehér bőrömön.

Igen, Kim Eunjoo voltam. A lány, aki soha nem adja fel. Egy pár százalék esély? Én leszek, az, aki felépül. Egy halálos betegség? Ideje legyőzni a halált magát. Vele még úgyse küzdöttünk.

Próbáltam nem erre gondolni, hanem arra, hogy még mennyi minden áll előttem addig is. Ha el is buknék a harcban, még rengeteg szeretet és izgalmas élmény vár rám. Nem fogok bánatba zuhanni és depresszióba esni. Határozottan bólintottam egyet, ugyanekkor a szívem még mindig reszketett a félelemtől, de az agyam kezdte meggyőzni testem többi részét, hogy érdemes élni, és, hogy mindig van miért.

Az első ok például, a lépcsőházban várt, az emelet legalján.

Jimin zilált és kipirult arcával néztem szembe, akinek a tekintete egyszerre csillogott aggodalmasan és boldogan. Nem tudtam hova tenni ezt a sok érzelmet.