Emlékszel, arra az emlékünkre? A legboldogabbra? Amire, ha visszagondolunk, mindketten elnevetjük magunkat? Hát persze, hogyan is felejthetnéd el.
Együtt főztünk aznap... Látod, már nevetsz is! Várj még, hadd folytassam.
Mivel egyikünk se akart hagymát vágni, ketten fogtunk neki. A kezedet az enyémre tetted és mögém álltál, hogy pajzsként használva engem, ne kezdj el könnyezni tőle, de nem hagytalak elbújni. Szeletelés közben, majdnem elvágtad az ujjam! De a végén mindketten sírtunk.
Leginkább a nevetéstől.
Másrészt a hagyma levétől.
Azóta is az emlékeimben él az a furcsa, torz, szépnek még távolról sem nevezhető, csak félig felaprított tákolmány, amit abból a kerekded alakzatból sikerült kihoznunk. Borzasztóan és nevetségesen nézett ki, mi pedig hosszú perceken át, csak nevettünk, ott görnyedezve a hideg konyhakövön. Aztán, mikor megpróbáltam kijavítani, mert nem volt szívem kidobni, te tovább incselkedtél velem.
Végül nem sikerült felaprítanunk rendesen azt a hagymát. De nem bántam meg.
Megérte egy darabos, csúnya kinézetű hamburgerhúst csinálni aznap.
Mert ez a boldog emlék életem végéig ott fog élni bennem.
VOCÊ ESTÁ LENDO
Áfonya
RomanceLágy Csokoládébarna és sötét Éjfekete Édes Málna és savanyú Lime Mindenkiben ott van két én. Az egyik kedves és megértő, a másik sérült és szomorú. Nem lehet csak az egyikkel élni, ahogy sötétség sincs a fény nélkül. Minél közelebb kerülsz egy ember...
