Miután beléd szerettem

98 23 3
                                    


Emlékszel, arra az emlékünkre? A legboldogabbra? Amire, ha visszagondolunk, mindketten elnevetjük magunkat? Hát persze, hogyan is felejthetnéd el.
Együtt főztünk aznap... Látod, már nevetsz is! Várj még, hadd folytassam.
Mivel egyikünk se akart hagymát vágni, ketten fogtunk neki. A kezedet az enyémre tetted és mögém álltál, hogy pajzsként használva engem, ne kezdj el könnyezni tőle, de nem hagytalak elbújni. Szeletelés közben, majdnem elvágtad az ujjam! De a végén mindketten sírtunk.
Leginkább a nevetéstől.
Másrészt a hagyma levétől.
Azóta is az emlékeimben él az a furcsa, torz, szépnek még távolról sem nevezhető, csak félig felaprított tákolmány, amit abból a kerekded alakzatból sikerült kihoznunk. Borzasztóan és nevetségesen nézett ki, mi pedig hosszú perceken át, csak nevettünk, ott görnyedezve a hideg konyhakövön. Aztán, mikor megpróbáltam kijavítani, mert nem volt szívem kidobni, te tovább incselkedtél velem.
Végül nem sikerült felaprítanunk rendesen azt a hagymát. De nem bántam meg.
Megérte egy darabos, csúnya kinézetű hamburgerhúst csinálni aznap.
Mert ez a boldog emlék életem végéig ott fog élni bennem.

ÁfonyaWhere stories live. Discover now