Egyperces pillanatok

Az első fagylalt

Büszkén és örömmel nyalt egyet a fagyijába a kislány. Két copfja megremegett, majd elhúzta a szájától a jeges finomságot.

- Nagypapa! - nézett fel a mellette álló, kissé testesebb férfira. - Ez hideg! Tudtad?

- Igen, bogaram - mosolygott rá fentről. - Lassan egyed, nyalogasd, nehogy megfázzon a kis torkod!

A következő nyalintás már bátrabban sikerült, majd egyre merészebb húzások követték. Lassan sétáltak tovább a parkban, csendben, elmerülve a pillanatnyi élvezetben.

- Nagypapa! - nézett fel ismét az apróság, dacolva a szemébe hulló napsugarakkal. - Ez nagyon finom!

- Ennek örülök! - újabb atyai mosoly volt a válasz. Pár percig ismét csendben bandukoltak.

- Nagypapa! - hallatszott újra derék magasságból. - Ennek csöpög az alja!

- Akkor nyalogasd gyorsabban, mert olvad.

Mire megáll a kisleány, összehúzza a szemöldökét és szembefordul a nagyapjával:

- Se gyorsan, se lassan? Hát mit adtál nekem?

A nagypapa felnevetett, majd megsimogatta a kislány fejét:

- Hát fagylaltot!

A kislány lesütötte a szemét, miközben a tölcsérből már szinte folyt az olvadt finomság. A tölcsér szélén az ujjakon is utat tört a föld irányába. A kicsi halkan és bűnbánón kívánkozva motyogta maga elé:

- Ugye legközelebb is veszel majd ilyet nekem?