Egyperces pillanatok

Vöröske

Vörös haja, zöld szeme és vékony, halvány rózsaszín szája van, amit úgy összeszorít, hogy már-már vékony vonallá változik a kemény arcán. Ha közelebbről megnézem, talán apró szeplői is vannak, ami bájosabbá teszi, enyhítenek a vonásain.

Élénk hajszíne vad, szenvedélyes kalandokat sejtet. Göndörsége vadócosan hullik vállára, pár fürt a homlokára kunkorodott. Szemtelen lobonca ide-oda tekeredik, minden hajszála saját utakat járva, vezetve a gyanútlan áldozatokat egyre merészebb gondolatok felé terelve.

Ölbe tett kézzel, durcásan ül. Milyen lehet, amikor mosolyog? Szája nevetésre húzódna, a szemei biztosan úgy csillognának, mint a smaragd. Megtekerné a fürtöket, szeplői huncutan torlódnának össze.

Most mély, szúrós tekintete van, melyet a legkitartóbb vadász is nehezen állhat. Kemény, határozott nő. Nem szól semmit, de bármikor kirobbanhat belőle a felháborodás, csak egy szikra kell hozzá.

A tartásából látni: tudja mit akar, hol a helye a világban. Alkata is tökéletes, háta feszül, akár az íj, mintha csak ugrásra készülne. Lábai is izmosak, már amennyire a rá simuló nadrág igyekszik követni a vonalait, kiemelni előnyös domborulatait.

Mégis az arca az, ami elsőre megfog. Akaratlanul is vissza-visszatérek a szeméhez, nem tudom elszakítani magam a látványtól. Boszorkány lenne ez a nő, hogy így megbabonázott? Vagy csupán férfiúi egóm rendült meg a jelenlétében? Mégsem engedhetek a csábításának, mert onnantól fogva pórázon vezetne. Pedig milyen szenvedéllyel tudok alámerülni ebben a tekintetben!

- Maga meg mit bámul? Elismételjem még egyszer a rendelésem? - csattan fel, mire talpig pirulva, magam szégyellve hagyom az asztalánál.