Egyperces pillanatok

Vérben tocsogva

Senki sem volt a helyiségben rajta kívül. A lámpa fénye visszatükröződött a vértócsában. Émelygő bűz facsarta az orrot, de már nem volt mit tenni.

Áldozata már nem élt. Ujjai a meleg húsba markoltak, próbált valami szépre gondolni. Otthon maradt kislánya arcát idézte fel, amint a felesége boldogan átöleli az apró testet.

Ennek nem így kellett volna történnie. Pedig szólt előre, időben. Nem akart itt lenni, de az élet kíméletlenül bedarálta őt is. El kellett vállalni ezt a melót, különben rosszul járt volna. "Biztos azért bízták rám, mert olyan nagy darab vagyok!" - dohogott magában.

Újra és újra lecsapott a bárddal, az ujjai vérben áztak. Nyelt egyet és megpróbálta visszatartani a lélegzetét. Nem csukhatta be a szemét, nem fordíthatta el a fejét. A következő csapásnál a bárd megakadt a csontnál. Némi mozgatás után kiszabadította az eszközt és körbenézett: fűrész kellene vagy egy újabb csapás? Végül megvonta a vállát és egy súlyosabb lendülettel sikerült áttörni a vastag lábszárat.

"Még el is kell takarítani" - sóhajtott fel magában. - "Nincs elég időm. Pedig nem hagyhatom így itt, sietnem kell!" - nézett körbe elgondolkodva.

Izomból, már-már méregből sújtott le egymás után az élettelen testre, amikor váratlanul zajt hallott. Felkapta a fejét, de hiábavalónak tűnt bármi menekülés. Kezét a levegőbe emelve állt meg és figyelt. Ujjairól aláhullottak a vércseppek. A következő pillanatban egy morgós, kopasz, kigyúrt ember állt meg az ajtóban és nyersen odavetette neki:

- Húzzál bele, mert nem várhatunk rád! Még ki kell takarítani, így mégsem hagyhatod itt a hentespultod!