"Csak egy perc volt... Elvarázsolt, rám nézett és levett a lábamról... Levegőt sem tudtam venni, első pillantásra belé szerettem... Isten vajon megbocsájtja nekem valaha ezt a vétket?"
Egy alternatív világ, ami kísértetiesen hasonlít a miénkre, hely...
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
- Sajnálom őfelsége, de nem! - Ismétlem meg magam a héten már nyolcadjára, pedig ez csak az első hetem vége. A mi szeretett uralkodónk pedig ideérkezésem másnapja óta állandóan csak két dolgot kérdezget tőlem. Történetesen, hogy "Milyen a szemed a kötés alatt? Megnézhetem?", én pedig mindig ugyanazt válaszolom. Sose akartam, hogy idegenek lássák és különben is élvezem, hogy beszél hozzám, pedig szörnyen fáj, de élvezem. A hangja simogatja a szívemet, pedig azzal egy időben késeket is döf belé.
- Gonosz vagy Karl! Annyira nem lehet rossz! - Méltatlankodik az uralkodó, én pedig elmosolyodok, fogalmam sincs a szoba melyik részén van, mert a munkámat figyelem, de olyan aranyos, mikor ilyen kisfiúsan beszél, olyan ártatlan és szeretni való.
Jól van Karl, szedd össze magad, nem nevezheted szeretni valónak a királyod. Hirtelen érzem, hogy lazul a kötés a szemem körül, ami azonnal visszaránt a valóságba, de reagálni sincs időm, mert azonnal megfordítanak a kis széken és leszedik a szememet takaró ruhaanyagot. Kitágult pupillákkal bámulok őfelségére, akinek tátva maradt a szája, kínosan érzem magam és igyekszem elfordítani a tekintetem, vagy egy mosolyt felerőltetni az arcomra.
- Ezért nem akartam megmutatni, őfelsége. - Hajtom le a fejem, félek most mi lesz, ha valahol megtudták eddig mindig elkergettek, de én nem akarok innen elmenni, szeretem ezt a helyet. Már lélekben felkészültem a legrosszabbra, mikor őfelsége az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet, arcom azonnal paprika piros lett, a karjaim libabőrösek. Ma este úgy érzem mehetek gyónni.
- Ne rejtsd el! Különleges és gyönyörű! Egy ilyen kincset látnia kell a világnak! - Mosolyog rám, én pedig hálásan pislogok fel rá, ő az első, aki nem szörnynek lát, aki nem isten csapását látja ebben az eltérő szempárban, ez pedig nagyon jól esik. Végre úgy érzem, hogy valaki foglalkozik velem.
- Ahogy őfelsége parancsolja. - Válaszolok mosolyogva, tekintetem le nem véve az arcáról, arról a gyönyörű arcról, ami folyton az elmémben lebeg. Hosszú percekig csak nézzük egymást, mikor is az uralkodó arca elvörösödik és elenged, majd távolabb lép.
- Folytasd a munkád, Karl. - Fordul el, én pedig visszafordulok a kis asztalhoz, rámarkolva a ruhaanyagra a mellkasomon, körülbelül a szívem tájéka felett.
Olyan gyorsan kalapál a szívem, hogy ha ennél gyorsabb lenne, már kiugrana a helyéről. Magam lenyugtatása végett igyekszem elterelni a gondolataim és a munkára koncentrálni, ami igen csak bonyolult, de valahogy sikerül és így épségben megúszom a napot, az estémet meg a kápolnában tett kiruccanással kezdem. A gyóntató fülkében ülök és az atya szavainak megfelelően éppen nekikezdek a kis beszámolómnak.
- Bűnös vágyak kerítettek hatalmukba, atyám. - Kezdek bele, akkor is, ha nem egyszerű. Miért olyan nehéz erről beszélni?
- Isten megbocsájtja a vétkeid, ha megbánást tanúsítasz és ellenállsz a kísértésnek. - Na, ebben egy hiba van, én egy cseppet sem bánom, az ellenállás az még csak-csak, de a bűnbánás az más dolog. - Mondd hát gyermekem mi a problémád? - Cseng a pap kedves hangja.
- Szerelmes vagyok. - Suttogom, most először hangot adva annak az érzelemnek, ami azóta bennem forrong, hogy a hét második napján beléptem Habsburg Ulrick szobájába és tekintetem az uralkodóra emeltem. Akkor még nem tudtam mi ez, de mostanra már biztos vagyok benne, hogy beleszerettem.
- Amíg ez nem a testi örömök utáni vágyat jelenti, nincs vele probléma. - Válaszol a pap értetlenül, én pedig úgy döntök, hogy nem kell tudnia a részleteket, még csak az kellene, hogy még egy papot magam ellen fordítsak, így eljátszom, hogy meglepett a válasza.
- Valóban? - Kérdezek vissza kíváncsian és hitetlenkedve.
- Valóban, de ha nyugodtabbnak érzed tőle a lelked feloldozlak a bűnöd alól. - Magyarázza, majd elkezdi sorolni az imákat, amiket el kell mondanom és elköszön. Kisétálok a templomba és elmondom az imáimat, majd visszatérek a kastélyba, hogy folytassam a rutinomat.
Az eset óta két teljes hét eltelt, azalatt megszoktam, hogyan rejtsem el, hogy milyen érzelmeket vált ki belőlem őfelsége jelenléte, ahogy azt is, hogy az uralkodó, mindig nekem önti ki a lelkét. Így nem lepett meg, hogy most a hét közepén, mikor épp a levelek közt ülök, benyit őfelsége és leveti magát a heverőre, elég morcosnak néz ki.
- Most mi nyomja a lelkét, őfelsége? - Kérdezem és teszem le a lúdtollat, amivel megjelölöm a fontosabb leveleket.
- Több dolog. - Kezd bele, majd komolyan felém néz, de mikor meglát elfordul, ilyet nem szokott csinálni. Kíváncsian pislogok rá, amióta megdicsérte a szemem, nem hordom a szemkötőt, így viszont sokkal jobban és alaposabban látom őt, ami nem biztos hogy jó dolog. - Először is, már megint ezek a birodalmi ügyek, idegesítő, hogy a nagybátyám nem tud semmit elintézni nélkülem. - Elmosolyodok, ez egy visszatérő probléma őfelségénél.
- Ne aggódjon uram, egyszer majd csak megjavul a császár. - Mondom biztatóan mosolyogva, mire furcsa szemekkel fordul felém, feláll a heverőről és elém sétál, így nem tudok, nem felnézni rá.
- Másodszor. - Nagyot nyelek, csak nem velem van a baj? Valamit rosszul csináltam? - Kérnék tőled valamit Karl. - Megnyugszom, szóval, nincs baj.
- Bármit őfelsége. - Mosolyodok el megint, neki bármit megtennék, az uralkodó ajkai, mintha mosolyra húzódtak volna, de még mindig komoly marad.
- Ha kettesben vagyunk felejtsd el ezt az őfelségemezést, meg a magázó hangnemet. Beszélj velem úgy, mint a barátaiddal! - Adja ki a parancsot.
- Szóval a barátomnak tartod magad? - Csúszik ki a számon, mire az uralkodó szélesen elmosolyodik és biccent. - Akkor rendben van, menni fog. - Mosolyodok el én is. Őfelsége viszont megint megkomolyodik.
- Oh, és mielőtt elfelejtem. Szólíts a nevemen! - Néz mélyen a szemembe.
- Na, de... - Kezdek bele ijedten, de a tekintete megállít. - Rendben. - Adom meg magam.
- Rendben? - Hajol közelebb az arcomhoz, a szívem gyorsabban ver, mint valaha, izzadok, akár a versenylovak és szerintem remegek is.
- Rendben... U... - A férfi ajkai mosolyra húzódnak, ahogy még közelebb hajol hozzám. - Rendben, Ulrick. - Mondom ki gyorsan, és fogalmam sincs miért, de lehunyom a szemem. Hirtelen az ujja érintését érzem az orromon, amitől szó szerint mindenem bizseregni kezd, mikor pedig kinyitom a szemem, már rendes távolságban van tőlem.
- Na, látod nem volt olyan nehéz. - Vigyorog rám.
- Ilyet soha többé ne csinálj! A szívrohamot hoztad rám, azt hittem meg akarsz ölni. - Nézek rá morcosan, de mintha pont az ellenkezőjét váltottam volna ki annak, amit el akartam érni.
- Végre! - Értetlenül nézek rá, nem értem ez mit akar jelenteni. - Végre tudunk rendesen beszélgetni. - Mosolyog rám, én pedig kuncogni kezdek, olyan aranyos ilyenkor.
- Úgy lesz. Most viszont te beszélj! Meséld el mivel idegesített fel már megint a nagybátyád. - Nézek rá komolyan, majd végighallgatom a szép hosszúra nyúlt meséjét.
