Sötét emlékeim ~ÁTÍRÁS ALATT~

1. Rész ~ Üzenet ~

   Az órám hat órakor csörgött. Nagy nehezen, de kikászálódtam a pihe-puha ágyamból. Igazából nem volt szívem otthagyni szegényt, de visszaaludni nem is tudtam volna és nem is akartam. Alap szabály, hogy kizárólag akkor aludhatok - ébresztővel! - ha kész vagyok a reggeli teendőimmel (fésülködés, fogmosás, felöltözés, táska pakolás). A hajammal ma sem volt kedvem vacakolni így csak copfba kötöttem, mint általában. A ruhámat mindig nehézkesen választottam ki, mert mindegyikben kényelmetlenül éreztem magam. De valamit muszáj volt felvennem, természetesen. Nadrágjaim kizárólag feketén, gombnélkül, hosszított szárral sorakoztak a szekrényben. Legalábbis én csak ezeket vettem fel, bár testes alkattal rendelkeztem, de ezeket szerettem. Január hónap végett, pulóvert is húztam. Bepakoltam táskámba, majd kentem egy kis alapozót a homlokomra, mert csillagtérkép lett a pattanások tömegéből. Az idő lassacskán 6:50 lett. Mivel egyedül mentem, már húzhattam is sálam, sapkám, kesztyűm, csizmám, kabátom és idulhattam. Kinnt persze semmi hó nem esett, rettentő hideg uralkodott, a fű deresen csillogott a lassacskán felkelő nap gyér sugarainak fényében, a köd pedig belepte az utcalámpák tetejét, azok makacsul mégis láthatóak maradtak. Szinte rohanótempóban - mindig így szoktam - szeltem végig a házunktól a sulinkig vezető három, hosszú utcát.
   Általában 15-20 perc alatt ott vagyok, ez most sem volt másképp.
A sulim sárga színe bágyadt felém, mikor felértem a kisebb dombon. A kék aljzatnál csak az egyik fiú osztálytársam álldogált, Attka*. Ekkor még kevesen várakoztunk az udvaron és a büfében, aztán hirtelen mindig megsokszorozódott a létszám. A legjobb barátnőm, Fanni is viszonylag korán ide szokott érni, a barátnőm, Linett pedig az udvari becsengetés előtt tíz-húsz perccel, ez változó, ő csak betoppan. Az utolsó busszal jött Szabi, a legeslegjobb fiúbarátom. Hatalmas öleléssel üdvözöltem, amit félig-meddig viszonzott is. Kisebb beszélgetésekbe elegyedtem, mindig mással, aztán kis idő múltán be is csengettek. A folyosóra beérve átverekedtem magam a tömegen, a barátnőimet pedig ahogy tudtam, húztam magam után. Én játszottam az úttörőt, mint általában mindig. A ronda megjegyzések - egy-egy átfurakodás után - kikerülték a fülemet. Első óra... Első óra...?!
   - Mi az első óránk? - fordultam hátra a barátnőimhez.
   - Asszem' matek - tippelt Fanni.
   - Neeem, az tegnap volt az első! -mondtam, visszalapozgatva az emlékezetemben. Linett nem válaszolt, de nem is vártam, ő nem az a tanuló.
   - MI AZ ELSŐ ÓRÁNK REBI?! - kérdeztem odakiabálva Rebekához, az osztálytársamhoz, mikor megláttam a matek II. ajtajánál olvasgatni.
   - Mittuggyamén'?! - rántott vállat és tovább olvasta a kis órarendet ami az ajtóra szerelt kis üveg tartóba volt belecsúsztatva, persze teljesen ferdén és a fele nem is látszott. Inez mellette ácsorgott. Ő történetesen az osztály legokosabbja, átvette a szerepem, mikor negyedikben idekerült, de már felhagytam a haraggal, inkább büszke vagyok az én teljesítményemre, mert az sem semmi.
   - Ineeeeez? - kérdeztem kedveskedve. De válaszul csak vállat rántott, szemeit kikerekítette, jelezve, hogy fogalma sincs.
   - Akkor csak menjünk, aztán majdcsak meglesz. - szóltam igazán bölcsen a többiekhez. Két ajtón levő órarend leolvasása után meg is lett a megfelelő tanterem. Pár osztálytársunk már ácsorgott ott, beleértve Szabit, Dave*-et, Kiki*-t, Atkát, Milu*-t, BB*-t, plusz még sok-sok fiút és pár lányt, mert legtöbbjük a wc-ben pózolgott a tükör előtt, vagy a büfében vett magának kaját, ha már ezt a reggeli szünetben "nem tudta" elintézni...

   - Jó reggelt! - hallatszott a néhol lelkes, avagy fáradt köszönés a matematika tanárunk felé. Én nagyon szerettem, mert érthetően magyarázott, fiatalos, kedves, közvetlen, és még sok más pozitív tulajdonságával mindig lelket varázsolt belém, főleg, ha kimagasló jókedvvel lépett be az osztályba, ami korántsem volt ritka. Matek közben néha elkalandoztak a gondolataim, míg kilyukadtam a délutáni festészet foglalkozásomnál. Ahj Szabi, vajon miért nem érted meg, hogy olyan vagy nekem mint egy testvér? Vagy megérted? Akkor miért nem viszonzod? De jó, legalább délután is veled lehetek.

   Festészet. Szabival, az évfolyamtársaimmal, Rolanddal, Szofival, Hunorral és két hetedikes társunkkal, Gergővel és Roni*-val. Két óra elteltével kimentünk az udvarra, egy kis szünet gyanánt, amikor megpillantottam valamit a telefonomon. Te jó ég! Ez Márk! Visszaírt! Szabi?!
   - Hol van Szabi? - kérdeztem kétségbeesetten - és hol van Gergő?! Kérdésemre az ottmaradt tagok vállat vontak, így én utánuk mentem, közben pedig írtam Szabinak, aki nem szándékozta megnézni amit küldtem, tehát felhívtam. Közölte, hogy Gerivel játszik a telefonján, majd nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy hol. Futásnak eredtem. Mikor odaértem az említett helyhez, visszahívtam őket az udvarra, mert a tanárnő - akit szintén imádtam - már kereste őket. Nehezen, de kirángattam a őket, majd az udvaron megmutattam a célszemélynek, hogy mi történt, míg távol voltak.
   - Öcsiii*! Nézd! Hallod! Visszaírt! Visszaírt! Úr isten, visszaírt!!! - lelkendeztem
   - Aha - szólt kicsit sem figyelve rám. - Nézd Gergő! Ez beteg! - röhögött fel, miközben telefonját a fiú orra alá dugta, majd immáron ketten kezdtek hatalmas nevetésbe.
   - Szabi! Hallod! Mit írjak? Mondj valamit! Annyira izgulok, olyan boldog vagyok! Ezt nem gondoltam volna! - hadartam.
   - Jó, várj már egy kicsit! - csitított el, miközben még mindig a telefonja felé görnyedtek.
   - Kösz baszdmeg! - ezzel a szép mondattal elkezdtem távolodni, mire Szabi észbe kapott.
   - Bocs, Hugiii.......

* : Becenevek

👉Remélem eddig tetszett👈
Folytatás következik❤️
Borító készülőben ❤️
Ha tetszett: ⭐
Szólj hozzá🌈