Sötét emlékeim ~ÁTÍRÁS ALATT~

4. Rész ~ Zsemle ~

   - Leugrunk a Vinczébe zsemléért - szólt a lány.
   - Ne már, itthagytok? - vágtam szomorú képet.
   - Aha, de mindjárt jövünk - válaszolta félvállról.
   - Kösz - hagytam annyiban, hisz tudtam, hogy úgyis lemennek, csak húztam az időt - De siessetek légyszi! - kértem őket a kamerán keresztül, mely az íróasztalom elválasztólapjához volt kitámasztva, és egyenesen felém fordulva vette, ahogyan én a fejhallgatómban beindítottam egy játékot a laptopomon, mely az elválasztó egyik oldalán, egy lyukban pihent.
   - Oké - zárta rövidre Linett, majd pakolászni kezdtek. - Rami! Mit csinálsz már megint?! Hova raktad... Jézusom!! - akadt meg a lány - Anya megint engem fog lebaszni ezért! Hazajössz és rendet raksz! - parancsolt a kishúgára. Én és Adrián inkább meghúztuk magunkat, majd a fiú közbeavatkozott, mielőtt a barátnőm lekevert volna egyet a testvérének, majd visszahúzta a telefonhoz, ami a kanapén pihent és én virítottam rajta.
   - Na mi történt? - tettem úgy, mintha fogalmam sem lenne, pedig sejtettem miről lehet megint szó.
   - Semmi, csak ez a hülye gyerek - mutatott hanyagul a kislányra - megint kiburogatta a szekrényt, mert őnagysága nem talált meg egy pólót, és anya megint engem fog lecseszni, hogy kupi van - komorodott el, amint felfogta mégis milyen rossz a helyzet.  Tudtam mitől félt, az anyja minden apró butaságért ordítozni is képes volt vele. Ha megmondta, hogy nem ő csinálta, nem hitte el. Semmi kiút nem volt, csak az, hogy komolyan fegyelmezte a testvérét. Ígyhát valamilyen szinten meg tudtam érteni, de mégsem tartottam rendjén, hogy embertelen jelzőket használjunk egy kilenc éves gyerekre. Egy borzasztóan buta, kilenc éves gyerekre. Rami ekkor mindig sírva fakadt, meg is sajnáltam, bár utáltam a gyerekeket. Mindig csak a baj volt velük. Szerencsére Anyukám is hasonlóképpen látta, így nem lett testvérem.
   - Naaa - mordultunk fel Adriánnal együtt.
   - Nyugi, majd segítek - ajánlotta fel a fiú a kislánynak, valamint a barátnőmnek egyaránt, mert nem tudta valójában a végén ki fog rendet rakni. Rami továbbra is csak pityergett, Linett pedig dühöngött, bár a sírás már lassacskán torkába szaladt.
   - Majd ő - mutatott testvérére - megcsinálja! Nem kell neki segíteni! - mondta, majd a kislány még hevesebb sírásba kezdett.
   - Linett! - szóltam hangosan rá. - Hagyd már szegényt! Ez van, majd rendbe rakja! - védtem meg a pityergőt.
   - Ó! Hidd el nem szegény, látnád mit művel mikor nem vagytok itt! - feleselt vissza.
   - Jó, de azért békén hagyhatnád! - mondtam, bár feleslegesnek tartottam ezt a vitát. Szerencsére a lány erre már nem válaszolt, csak készülődött tovább. Megkértem őket, hogy hagyják a telefont meg a hívást, nem akarom egyedül érezni magam. Így miután elmentek, a hatalmas, fehér plafon látványa terült el a készülékemen. Nekiálltam játszani valamit a laptopomon, de így is lassan ment az idő, Adriánék pedig nagyon sokáig voltak. Fél óra után tértek vissza, mikor a kis ABC, ahová mentek, öt percre volt tőlük. Nem is értettem, nem kérdőjeleztem meg, csak megemlítettem.
   - Mégis hol a faszban voltatok zsemléért több, mint fél óráig?
   - Csak a Vinczében voltunk - válaszolt a fiú meglepetten és visszafogottan.
   - Hát ennyi idő alatt Amerikába megyek zsemléért - vágtam rá, nem túl frappánsan.
   - Nem is voltunk sokáig - szólt közbe a barátnőm.
   - Á, nem! Fél óra alatt, az öt percre lévő kisboltba... Nem, nem soook. - feleseltem szarkasztikusan.
   - Jó, na - hagyta annyiban Linett.
   - Mi na? - kapta fel fejét a barátja, de a lány közbeszólt.
   - Jaaaj, ne kezd ezt, kérlek - mondta unottan.
   - Mivan? - kérdeztem teljesen értetlenül.
   - Megkérdezi, mi na? Csak nem... - magyarázta a lány.
   - Csak nem, mi? - kapkodtam a fejem értetlenül.
   - Mi, szerinted mi? - kérdezte fáradtan.
   - Nem értem - meredtem a kamerába csalódottan.
   - Nem baj - vágott közbe Adrián, képén kaján vigyorral.
   - Okééé... - hagytam rájuk. - Egyébként, nem lenne kedvetek holnap kajálni egyet a Mézesben? - vetettem fel az ötletet.
   - Nekem oké - mondta Linett.
   - Nekem is, ha elengednek - egyezett bele Adrián is.
   - Ja, igen nekem is úgy - helyeselt a lány, miközben csomagolta ki a friss zsemléket.
   - Oké, akkor holnap tali - összegeztem, kilépkedve az alkalmazásaimból a laptopomon.
   - Ha elengednek minket - egészítette ki a barátnőm.
   - Biztos elfognak - mondtam reménykedve, főként magamat győzködve - kivel, hol, mikor tali?
   - Te nem a mellettünk lévő utcában laksz? - szakított félbe Adrián
   - Miért, te hol laksz? - kérdeztem furcsállva. Biztosan badarságot beszél. Nekiment egy villanyoszlopnak hazafelé, vagy ilyenek, elképzelhető róla.
   - Ott a külvárosban, tudod, ahol van a csempebolt, na onnan két utcára, jobbra, majd balra - képzelte maga elé kisvárosunk térképét, szemeivel követve az útvonalat, ujjaival pedig hevesen kalimpálva a levegőben.
   - Igen, tudom. Én meg a csempebolt melletti utcában - rágtam a szám szélét.
   - Tudom. Akkor az utcátok végén, a csempeboltnál találkozunk mondjuk kilenckor, majd feljövünk Linetthez, aztán meg megyünk a Mézesbe, úgy jó mindenkinek? - tervezte el.
   - Nekem tökéletes - egyeztem bele azonnal, majd szívem hevesebben vert. "Mi van ezzel? Maradj már nyugton!"
   - Mondom, ha anyuék elengednek, akkor oké - szólalt meg hezitálva a barátnőm is.
   - Oksa, akkor megbeszéltük - mondtam felcsigázva - Holnap tali! - jelentettem ki ünnepélyesen, hangosan. - Na, de én akkor megyek is. Halihó! - köszöntem el, mert igazából már nagyon játszani szerettem volna, az összes alkalmazást leállítottam már, hogy jobban fusson a játék, csak hívásban nem igazán akartam elkezdeni.
   - Szia! - köszöntek el egyszerre.

Halihó!
Elkészültem ezzel is, igyekszem, így téli szünet gyanánt.
Ha tetszett, csillag.🖤