Sötét emlékeim ~ÁTÍRÁS ALATT~

13. Fejezet ~ ,,Itt leszel?" ~

- Csak ha te is. - feleltem neki vissza, mosolyogva. Aztán... Aztán csak néztünk egymás szemébe. Ekkor éreztem egy nagyobb lüktetést a mellkasomnál. Kicsit rosszul voltam. Titokban ki is rázott a hideg. De nem az a fajta, amelyik az egész testemet végigjárva átborzongat, hanem kivételesen annyira tökéletes volt, beleremegett mindenem, de a jó értelemben. Főleg a mellkasom, a hasam és a hátam. Annyira rossz és rövid, de mégis hosszantartónak tűnő, borzasztóan jó érzés volt. Nem tudtam mi járhatott a fejében, de valószínűleg valami olyan, mint az enyémben. Olyan gyönyörűen kirajzolódott szemének minden egyes cifra színe, a barna, szinte már zöld írisz, az aranybarna a pupillája mentén, mely épphogy hozzáért a nem kifakult részhez. Szép szeme volt. Sőt, talán nem is szép, inkább különleges. Vagy mindkettő, nem tudom, csak annyit, hogy melegséggel töltött el, mikor belenéztem. A fiú váratlanul, mégis lassan, megtörve a pillanatot, lehunyta szemét, az immáron komorabb tekintetébe aprócska mosolyt vezetett, majd kinyitotta szemét. Éreztem valami különlegeset. Teret kapott az a gondolat, hogy talán nem kellene ezt csinálnunk, hisz nem is ismerjük egymást. Ez a szemlehúnyás pedig úgy éreztem, felőle is valami ilyesmit jelenthetett. De mégis, mintha egy nosztalgikus pillanatot éltünk volna, háttérben ezzel az érzéssel. Ezer éve barátok, mégsem ismerik egymást... Lehetséges? Biztosan eszembe jutna, ha tudnám a nevét... Bárcsak tudnám!
- Én itt leszek, szinte minden nap kijövök, itt minden nyugodt, és senki sem zavar, itt önmagam lehetek. - mondta a fiú, kicsit többet sűrítve a mondandójába, mint amennyire egyébként szükség lett volna. Ez egyébként egyáltalán nem zavart, sőt, kifejezetten megtetszett a kicsit színpadibb gondolkozása, nem félt kimondani amit érzett, mégha hülyén hangzott volna sem. Valaki ezt biztos nagyon furán fogta volna fel, de nekem kifejezetten tetszett. Imádtam volna olyan érzelmekről beszélni amik hülyének hangazanak a legtöbb embernek. De csak imádtam volna, hisz sosem mertem elmondani, mert senki sem értette miről zagyválok, vagy csak annyit mondtak, te beteg vagy. Ha drámaibb hangsúlyt vettem fel, mindig csak kinevettek, vagy lenéztek, hogy én mégis miről beszélek. Persze ez érthető, aki nem lát a lélekbe, az nem fogja fel... De egyszerűen ez a fiú elkezdett más hangnemben beszélni, sokkal komolyabban, sokkal meghatóbban, sokkal érzelmesebben. Én pedig megértettem amit mondott, mert én is ilyen voltam. Fel tudtam fogni miről beszél, nem nevettem ki, miért is tettem volna? Én is szoktam ilyeneket mondani. Vagyis nem, mert senki sem érti őket, így pedig felesleges. Éreztem a közös hullámhosszot. Folytattam a gondolatmenetet.
- Itt szabadjára engdedhetem azokat az érzelmeket amiket egész nap magamban tartottam. - nehezen, de sikerült kicsit kiegészítenem a mondandóját. Ekkor már mindegyőnk csak bámult maga elé.
- Nem gondoltam, hogy ki fogod egészíteni. - mosolygott rám kedvesen. Felé fordultam én is, mint ahogyan azt ezelőtt ő tette, csak én kicsit illetődötten... Most valami rosszat tettem?