Sötét emlékeim ~ÁTÍRÁS ALATT~

2. Rész ~ "Bocsi" ~

   - Bocs, Hugiii* - ragadta meg karom, hogy visszahúzzon. Hátrafurdultam.
   - Hagyjál! Törődj a faszságaiddal, ha ennyire érdekellek - fröcsögtem arcába kelletlenül, dühvel telve, szememben lassacskán felgyülemlő könnyekkel.
   - De... Hallod, ne csináld már! - mondta lesajnálóan.
   - De, csinálom. Hagyj békén! - kirántottam kezem szorításából és távolodni kezdtem.
   - Ne haragudj! Hallod?! Hugi! Bocsi! - kérlelt, bár látszólag tett rám magasról. Nem jött utánam, hogy mi a bajom, vagy, hogy bocsánatot kérjen. Mégcsak meg sem próbált. Vagy legalább ne azt mondta volna, hogy "bocsi", alig artikulálva és elcsípve, hogy ne legyen túl hallható, hanem bocsánat, szépen kereken, a szemembe, igazi megbánással. De ami a legrosszabb, hogy amint látta, hogy nem foglalkozom a bocsánatával, azonnal visszafordult telefonjához és Gergőhöz, aki kissé megilletődött, majd ismét hangosan nevettek. Ott, akkor, bár nem hangzik hatalmas cserben hagyásnak, de igazán összetörtem. Egyedül rá számítottam, fontosnak éreztem magam számára. Talán tévedtem. Egy hatalmas hazugság volt az egész? Nem tudtam reálisan gondolkozni, inkább elmentem Szofihoz és Ronihoz, hogy kicsit eltereljem a figyelmem az esetről.

   Hazaérve a YouTube-ot böngészgettem mikor valahogyan rátaláltam az Ott hagytál című számra, HRflow és Dzsiiza közösére. Fogalmam sem volt a két előadóról, de a szám címe igazán ironikusan, passzolt a napomhoz, így rákattintottam. Az elsőt követte a második, a harmadik, aztán vagy a századik újraindítás. Borzalmasan fájt minden, és olyan hirtelen jött. Szabi nem írt, nem keresett, megszűnt.
   Sírva néztem fel a hatalmas macimból, mikor Anya végzett a zuhanyzással. Gyorsan letöröltem könnyeim, a zenét hagytam, hogy tovább menjen a fülhallgatómban, majd igyekeztem befelyezni a bőgést. Mivel addigra kissé lenyugodtam, sikerült kontrollálnom magam és a könnyeim. Bár felesleges volt. Anya leült mellém az ágyra, majd hosszasan végigmért. Látta, hogy valami nincs rendben.
   - Baj van? - kérdezte aggodalmas tekintettel. Ekkor legördült egy könnycseppem, ami automatikusan aggodalmat váltott ki Anyából.
   - Na! Mondd nyugodtan! Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Bántott valaki? - arcomat már elmosták a könnyeim, de ezen felnevettem.
   - Ugyan, engem? Leütöm! - kacarásztam sírás közben.
   - Akkor? - faggatott tovább, még mindig az aggodalom szikrájával szemében, viszont őt is sikerült megmosolyogtatnom.
   - Ne-hem tuh-dom el-mohn-dah-nihhhii - törtem ki és arcomról, mintha vízesés pereme lett volna, folytak a könnyeim, megszakítás nélkül. Közben hatalmasakat szipogtam. Még ezt a mondatot is nehezemre esett elmondani.
   - Na mert?
   - Me-he-ert!
   - Jól van... - hagyta annyiban, és tudtam, ez azt jelenti; megvárja míg lenyugszom, hogy kommunikációt tudjon létesíteni köztünk.
   Pár perc után leállítottam a zenét, a sírásom nagyjából abbamaradt. Szipogtam még párat, majd komótosan egy zsepiért nyúltam, kifújtam az orrom, letöröltem könnyeim. Utóbbit feleslegesen, mert az összes vagy a macimon landolt, vagy rászáradt az arcomra. Összeszedtem magam, aztán elmondtam mindent. Tudott Márkról. Teljesen úgy éreztem bele vagyok habarodva, pedig mégcsak nem is sejtettem milyen szerelmesnek lenni. Habár előtte volt egy barátom, egyáltalán nem éreztem semmit iránta, csak elhitettem magammal. Márknak ismeretlenben is, képes voltam karácsonyi ajándékot venni. A kedvenc csokiját tettem bele - előtte megérdeklődtem, hogy melyik az - . Szabit pedig igazán kedvelte, anyukájával pedig - aki apám mostani nőjéhez hasonlóan, szintén nevelőszülőként dolgozott - nagyon jóban volt. Ő sem gondolta volna, hogy csak úgy, hátat fordít nekem a legjobb haverom. Főleg miután lesifotókat is csinált a kiszemeltemről, csak nekem.
Este sokat gondoltam még az esetre, sőt... Csak ezen agyaltam, olykor-olykor sírva fakadva. Mikor teljesen kiszáradtak szemeim, lelkem túlterhelődött, testemből kiszállt az összes erő, úgy döntöttem ideje aludni, hátha a holnap hoz valami jót is.

   A reggel ugyanúgy indult mint tegnap, hétfőn. Kivétel, hogy Szabival még nem beszéltünk, plusz a legutáltabb tanóra volt a legelső. Történelem! A tanár... Hát... Mindenbe belekötött, hatalmas elvárásai voltak, mindig minket hibáztatott. Bár ez kevés, hogy körülírjam a teljes valóját, de jobban nem lehetett jellemezni. Na jó... Csak túléljük. Nemde? Nem.
   Mikor beléptem a hatalmas, zöld, fa iskolaajtón fellépkedtem a lépcsőn. Előttem a tesiterem készült, hogy megteljen a túlbúzgó diákokkal. Balra fordultam. Elhaladtam a titkárság, az igazgatóhelyettesi iroda, majd a földrajz terem mellett és odaértem a törihez. Ekkor pofán vágott valami, a szívemre súlyt kötöttek, porba vágódott, vagy gyomron vágott. Mindkettő elképzelhető.

* : Becenév

Folytatás következik
Ha tetszett: ⭐
Szólj hozzá🌈