Sötét emlékeim ~ÁTÍRÁS ALATT~

6. Rész ~ Otthon ~

   Hideg fuvallatot hoztam magammal, mikor felszáguldva a lépcsőn, beléptem az ajtónkon. Táskámat lehajítottam az üvegasztalra, mely a bejárattól balra terült el, és levetettem magam a kanapéra, mely az üvegasztal mögött pihent. Csizmám lerúgtam magamról két mély lélegzet közben, majd levettem kabátom és sálam is, és magam mellé hajítottam őket. Gondolkozásba kezdtem. Tulajdonképpen nem tudtam, vagy nem akartam megmondani miről, de muszájnak éreztem, hogy legalább morfondírozzak róla. Linett nagyon szótlan volt, viszont mi Adriánnal nagyon jól elvoltunk. Főként viccelődtünk egymással, hisz a barátnője is jelen volt, nem akartam a lelki bajaimat, vagy esetleg az övükét firtatni, nem volt odavaló, plusz Adriánnak kicsit többet is elmondtam, sokkal érzelgősebben, mint a barátnőmnek. Ez a fiú megértett. Teljes átérzéssel hallgatta történeteim, ha pedig már rosszul festettem, felvidított, átkarolta vállam.
Táskám felé nyúltam, majd kinyitottam. Átnézegettem a képeket, amiket csináltam a nap folyamán, és szembesültem azzal, hogy a közös képeiket elfelejtettem odaadni a pár tagjainak. Sokáig tanakodtam mi legyen, majd inkább legyintettem egyet, hogy majd valamikor odaadom nekik.
   Megrezdült a telefonom.
   "Szia adrián vagyok"
    Ez állt a kéretlen üzeneteim közt. Pár pillanatig értetlenül meredtem a kijelzőre, aztán visszaírtam, hogy "Szia ki gondolta volna", hisz láttam a nevét. Elkezdtünk beszélgetni. Minden üzenetével még nagyobb, letörölhetetlen mosolyt varázsolt arcomra. Még csak délután kettő volt, Anya pedig négyig dolgozott. Valamivel el kellett foglalnom magam. Bekapcsoltam laptopom, és elindítottam a YouTube-ot. Egy videóstól néztem a kedvenc játékomról, a Life Is Strange-ről videót, mert még nem sikerült megnéznem mindet. Közben Adriánnal írogattam.
   Sokmindenen meg tudtam hatódni, bár érzékeny típúsnak nem mondtam volna magam. A Life Is Strange sok érzelmet ki tudott belőlem váltani. Elhasználtam egy előtte teljesen bontatlan zsebkendő csomagot, mikor Anya hazaért. Kinyomtam a telefonom kijelzőjét, melyen az Adriánnal való beszélgetésem virított. Túl közvetlennek tartottam, Anya pedig ezt biztosan félreértette volna.
   - Szia Manóm! - köszönt, miközben sietve rohant a pulthoz lepakolni. Hűvös levegőt húzott maga után, az ajtót pedig nyitva hagyta,mert nem volt szabad keze, amivel becsukhatta volna. Kimentem hozzá.
   - Szia! - csuktam be az ajtót a kutyám, Sztefi előtt, aki be akart volna jönni, majd a szatyrokra pillantottam. Mindig kíváncsi voltam mit hozott. Gyerekkoromban sűrűn kaptam meglepetéseket, így lehet beidegződés volt, hogy vártam, Anya kipakoljon.
   - Mit hoztál? - kérdeztem türelmetlenül, mikor láttam, hogy inkább elővette a telefonját, hogy visszaírjon mindenkinek.
   - Semmit nagyon, zsemit, tejet, vajat, szalámit - nézett a holmik közé, meglesve, amit kihagyott. - ja, meg hoztam ilyet - kapott az egyik zacskóhoz, majd kivett belőle egy üveges pudingot.
   - Aha. És mi ez? Puding? - kérdeztem meglepetten.
   - Igen, de le volt akciózva - mondta lelkesen. - féláron volt. Igazából csak az üveg miatt hoztam, de biztos finom. - fejezte be a bemutatóját az üveges pudingról, majd visszatért az elküldetlen üzenethez, amit ezután továbbfogalmazott.
   Visszamentem a szobámba és gépezni kezdtem, ügyet sem vetve arra, hogy Anya mit csinál a konyhában, egészen addig, mígnem megéreztem egy ismerős illatot.
   - Tejszínes húst csinálsz? - kérdeztem felcsillanó szemekkel, Anyára nézve, aki nem válaszolt, csak mosolygott.
   - Tehát igen - zártam le, de azért még vártam a reakcióját, melytől egészen biztos lettem a vasárnapi menüben. - Úristeeen! Köszönöm! - kiáltottam ki a konyhába, majd visszafordultam a laptopomhoz, aztán telefonomra pillantottam. Feloldottam. A kijelző felvillant, majd szaporán dobogó szívvel igazolódott bennem amit gondoltam, Adrián már rég visszaírt. Folytattam a beszélgetésünket. Anya benézett a szobámba.
   - Mennyi rizst kérsz? - tette fel a kérdést ártatlanul, majd furcsa arcot vágott. - Miért mosolyogsz ennyire? - kérdezte.
   - Ja, semmi. - válaszoltam meg az utolsó kérdését. - Nem sokat, két kanállal maximum. - feleltem az elsőre is. - Ne csináljam meg? - vontam fel szemöldököm.
   - Nem kell - sétált vissza a konyhába, ami tulajdonképpen egyben volt a nappalinkkal, pusztán egy küszöb és egy pult választotta el őket egymástól. Útóbbi a bejárati ajtó felé nézett, elsőként üdvözölve az ajtón belépőket.
   - Köszönöm! - kiáltottam ki ismét a konyhába. Nem tudom Anya mit érezhetett, de biztosan nem büszkeséget, azt esetleg a tanulmányaim miatt. Valószínűleg ebbe az egy dologba kapaszkodva viselt el engem és nem kérdőjelezett meg semmit. Azt hittem normális vagyok, más, mint a többiek. Valóban más voltam, csak a rosszabbik értelemben. Keveset foglalkoztam a családommal, a barátaimmal - akik nem is voltak igazán azok - nem voltam túl kedves, az időm nagy részét pedig a rajzolás vagy a laptopozás töltötte ki. Akkoriban inkább az utolsó.
   Telefonomra pillantottam, mert megrezdült.
   "Holnap megyünk együtt suli?"
   Ez az üzenet állt a szalagsávban telefonomon, a küldője Adrián volt.

___

Jej, eljutottam odáig, hogy frissítsem a Wattpadom. XD
Mivel vége a téli szünetnek, valószínűleg megint egy fél élet lesz, mire átírok, de igyekszem!🖤
H.L.🐧