Most csend van, s én e némaságban hangtalanul ordítok. Ugyanazon szavak hangzanak el miket mint vizet a pohárból kiborítok magamból, mert már nincs számukra hely, ahogy számomra sincs itt többé.
Most csend van, de néma szavaim valahogy mégis visszhangot vernek, kár, hogy csak hozzám jutnak el, pedig hidd el, nem kertelnek, olyannyira nem, hogy rajtad kívül mindenki más hall, de igazat senki, de senki nem vall, hiszen az fájna, pedin netán helyt is állna.
Most csend van, ne félj, alig hallatszik ahogy a szavaim óvatosan a szőnyeg alá sepred a többi igazság mellé, miket aztán jól letakarsz, s soha senki nem hall többé. Hiszen ez így neked jó, mert most mindenki rád figyel, ilyenkor semmi sem rossz, semmi nem fáj, senki sem bánt.
Most csend van, fullasztó, zavaró, hangos csend, mit rajtad kívül senki sem hall, senki sem érzékel, de te tudod, legbelül tudod, hogy okkal nyúlsz a szőnyeg felé kétkézzel...
YOU ARE READING
Felnőni
PoetryFelnövünk? Talán túl hamar. Talán soha. De valami biztos: egy darabig tehetetlenek vagyunk és muszáj sodródni az árral. Néha maguktól jönnek a szavak, amiket könnyebb leírni, mint kimondani. Versnek nem nevezném őket, inkább csak gyenge próbálkozás...
