Végtelen körforgás részeként élem meg az éjszakát, az alsószomszéd erkélyén már megint isznak. Lényegében nincs is ebben semmi furcsa. Semmi sem változott, csak ma is elmaradt egy ima. De ki számolja már, hanyadik, nem is lényeg, ha az életem hanyatlik.
Hogy mentő vagy rendőr sziréna hallatszik be, nem tudom. Talán a szolidaritás kedvéért mindkettő.
Viszont ebben az állapotban az sem érdekelne, ha mindenestől rámszakadna végre már ez a rohadt tető.
Fáradt vagyok. Testileg is, de lelkileg méginkább.
Gyere, nézzük meg kettőnk közül melyikünk a hiénább!
De akár hagyjatjuk is, hisz lényegében tárgytalan a téma,mikor úgyis tudjuk, nem te, hanem én vagyok a néma.
Nincsen hangom ebben a nagy világban. Nincsenek álmaim, ambícióim, jelen pillanatban csak egy dolgot szeretnék: csendet. Nem, mégsem. Háttérzajt. De nem az istenverte szirénákat. Valamit, ami megnyugtat. Valamit... megvan! A légzésed. Igen. Lélegzeted halk és egyenletes ütemére akarok elaludni. Érezni akarom, hogy itt vagy. Hogy mellettem vagy.
Érezni akarom, hogy nem vagyok egyedül.
Milyen kár, hogy nem létezel. Így nem marad semmi mi átkarol, csak a hangos magány.
2019. április
YOU ARE READING
Felnőni
PoetryFelnövünk? Talán túl hamar. Talán soha. De valami biztos: egy darabig tehetetlenek vagyunk és muszáj sodródni az árral. Néha maguktól jönnek a szavak, amiket könnyebb leírni, mint kimondani. Versnek nem nevezném őket, inkább csak gyenge próbálkozás...
