No Way Back (Taekook ff.) [BEFEJEZETT]

19. fejezet

Sziasztok!

Az előző rész pont akkor tettem ki, mikor a nyári karbantartás volt, így nem valószínű, hogy kaptatok értesítést. érdemes elolvasni, mert enélkül, egy kisebb értetlenség fog bennetek kialakulni!

Hamarosan vége ennek a könyvnek is, szóval élvezzétek ki!

Legyen további szép napotok!

____________________________________________________________

A péntek este villámgyorsan érkezett el, s már csak arra eszméltem fel, hogy az esti eseményre készülődök a szoba tükre előtt. Jungkook már egy jó ideje elment, hogy a helyszínen mindent előkészítsen, s arra kért, hogy majd nyolc órára érkezzek meg én is.

Mondanom sem kell, szerintem én sokkal jobban izgulok, mint ő, tekintve, hogy holnap már az esküvő is bekövetkezik, ráadásul a gyereket is a hétvégén hozzuk el, így pihenni sincs időnk a sűrű beosztás miatt.

- Azt hittem, hogy előbb kimossa a zakómat. Már egy ideje elment - veszem ki a lány kezéből a fekete zakómat, mit már legalább három órája elment kimosni. Pontosabban, az idő alatt kellett volna ezt elintéznie, amíg megfürdők és felöltöztet a másik kettő nő.

- Elnézését kérem. A másik uraság feltartott, mikor pár iratért visszajött - hajolt meg mélyen.

- Már elnézést, de nem kellett volna szólnia, hogy Jungkook visszajött? -- förmedek rá értetlenkedve. Mi az, hogy ilyen helyzetben nem szól?!

- Elnézést! Máskor szólok! - hajol mélyebbre, s ha nem lenne Jungkook, megjegyezném, hogy ebből a szolgálólány ruhából az összes cselédnek majd' kiesik a melle.

Némán intek, hogy távozhat, mire kihátrál a szobából. Magamra fújok egy adag kölnit, s elindulok a sofőrhöz, hisz már fél nyolc van.

***

Azt hittem, már sosem érek ide, a Jeon fővillához. Hihetetlen, hogy ezt a kezdő sofőrt hagyta itt nekem Jungkook, hogy a belvároson keresztül vigyen el egy jócskán külvárosi házba. Micsoda szerencsétlenség.

A feszültségem bizonyára nem emiatt van, hiszen a napokban több dolog is összejövőben van, ami lássuk be, nagyobb stresszel jár, mint ez a kis baki, amit a sofőr követett el.

- Taehyung, drágám! - rohan le egyből az anyósom - vagy a majdnem anyósom, egy napon már ne múljon -, aki ma roppant csinosan néz ki.

- Misoo, csodásan áll rajtad ez az azúr ruha. Hű! csak úgy ámulok - bókolok az asszonynak, aki mosolyogva legyint egyet, s egy lépcsőn kezd el felfelé vezetni.

A buli lent van, miért kell felmennünk? Ez valami szuper elvont Maffiás dolog lehet, amit én még nem érthetek. Mindegy, mert ami késik, nem múlik.

- A vezető családok mindig rendeznek bulikat, de sosem jelennek meg rajta személyesen. Ezt úgy értsd, hogy a család egyik villájának a "lezárt" emeletén tartózkodnak, amíg a vendégsereg el nem megy. Nálunk ez így működik, és teljesen elfogadott - mondja, miközben benyit egy ajtón, ami mögött Jungkook alakját vélem felfedezni, amint az ajtónál áll. - Nos, magatokra is hagylak benneteket.

Amint a nő elmegy, Jungkook kimérten kezd el felém sétálni, mint aki évekkel ezelőtt látott utoljára. D-dühös?!

- Lekésted, Taehyung. Már aláírtam a papírokat - áll meg előttem, igazítva a nyakkendőjén. - Van fogalmad róla, hogy mennyi idő van? Fél tizenegy! Mit mondta, mikorra gyere? Nyolcra!

- Nem tehetek róla, hogy egy nyomorék sofőrt kaptam, és egy csiga lassú személyzettel volt dolgom! - emelem fel a hangom én is, amint ő befejezi a mondandóját.

- Akkor baszd meg! - csap ingerülten a mellette lévő szekrényre, ám rossz helyen találja el, s a tenyerével kitöri a vitrin üvegét.

- Jungkook! - pánikolok be, mikor a kezét elhúzva látom, hogy négy darab jókora szilánk ágaskodik ki belőle. - A kezed!

- Leszarom a kezemet, inkább írd alá azt a retkes papírt, hogy te vagy a társam, és menj haza! Nem akarlak látni - mutat az asztalra, ahol egy piros borítású dosszié hever, pár tollal és okmánnyal előtte.

Azt hiszem, most összetört a szívem... Legalább egy kicsit. M-mi az, hogy nem akar látni? Már... nem is akar elvenni?

- Jungkook... - közelíteném meg, de leint, és bevonul az egyik szobába, mi ebből a helyiségből nyílik.

Akár mennyire is magam alatt vagyok, aláírok mindent, sőt, még egy kis papírfecnire is írtam bocsánatkérő szöveget, majd az aggodalmaim között elhagyom a szobát.

Megtorpanok azonban a folyosó közepén, hiszen nem tudok elmenni. Megvágta magát, s teljesen ki van magából kelve. Nem hagyhatom magára, így mégis milyen társ leszek az élete végéig?

"...Nem akarlak látni..." 

Nem bír elviselni. Még sem maradhatok, de legalább akkor az egészségét hagy biztosítsam rendesen. Amint a földszintre rakom a lábaimat, segítségkérően méregetem a tömeget, míg nem kiszúrok valakit. 

A pincért elkapva, megkérem, hogy küldjön sürgősen egy orvost az első emelet jobb szárnyának negyedik szobájába. Mivel a titoktartás kötelezi - a szerződés szerint -, nem beszélget senkivel, hanem egyből tárcsázni kezd egy számot, s a távozásom előtt látom, ahogyan a két illető az emelet felé kezd el sietve menni.