LULLABY » SUGA ff. ✓ ʙᴇꜰᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

06.

JUN

Órák teltek el azóta, de még mindig éreztem mézédes ajkait, és vékony de határozott ujjait, ahogy végigfuttatja őket a hajamon, majd a derekamon.

Minden porcikájából sugárzott a vágy, tudtam, hogy szüksége van rám, sőt valami megmagyarázhatatlan oknál fogva azt éreztem, hogy azóta is rám várt amióta elváltunk egymástól fiatalként.

A legrosszabb az volt, hogy én is akartam őt. És hiába voltam határozott és hűvös, belül még mindig a szerelmes tini voltam aki pizsamában rohant utána az utcán. 

Pontosan tudtam, hogy mindennek nem szabadott volna megtörténnie. Nem kellett volna újra ezt éreznem. Vissza kellett volna fognom a szívemet és önmagam maradni.

Hosszas filozofálás után felhívtam barátnőmet és egyben az orvosomat is, aki már évek óta segített minden kisebb nagyobb bajomat megoldani.

- Emma - szóltam bele a telefonomba félhangosan. Hajnali fél négy volt, úgy sejtettem, hogy Jungkook még alszik ezért próbáltam olyan csendes lenni amennyire csak tőlem telt. Emma Hart, volt a személyes pszichiáterem aki mindig is átsegített a nehéz időszakokon. Nem csak az orvosom volt, hanem a barátom is, sőt ő volt, az aki azt tanácsolta, hogy jöjjek haza a szülővárosomba, még utoljára.

- Jun, hogy érzed magad?

- Okésan - hazudtam csípőből. Lelkileg nem voltam rendben és ennek mind Yoongi volt az oka. Testileg pedig...jobb ha nem gondolok rá.

- Tudod kinek kamuzz, édesem - Emma azonnal levette, hogy nem az igazat mondom és csípősen felszisszent.

- Rendben - sóhajtottam fel és oldalra fordultam. - Emlékszel a gyerekkori szerelmemre? Pont most bukkant fel és teljesen felkavart, pedig csak egy kérdést akartam feltenni.

- Oh, basszus - hallottam, hogy a nő lecsapta a bögréjét. - Ez a lehető legrosszabb ami történhetett. Ugye nem kötődtök egymáshoz?

- De, igen. Azt hiszem, igen. Nagyon, Emma. Szeretem.

- Jun Mi - Emma hirtelen nagyon komolyra váltott. Jól tudtam mi az oka a hangszíne változásának. - Ezt nem szabadott volna. Te is jól tudod, milyen feltételekkel engedtelek haza. Régen a kórházban kellene kezeltetni mert...

- Tudom, tudom - az égnek emeltem a szemeimet. - Már csak három hetem van hátra. De nem tehetek róla. Szeretem őt. Mindig is szerettem.

- Édesem, így nem fogod tudni elengedni - mondta Emma remegő hangon. Azt hiszem a sírás kerülgette. - Leteszlek, holnap hívj - tette hozzá és óvatosan elvágta a vonalat.

Ezúttal a hátamra fordultam és a plafonra meredtem. Kevesen tudtak róla. Végső stádiumú gyomorrákom volt, amelyet túl későn vettek észre, valószínűleg egy genetikai selejt vagyok és azon szerencsések közé tartozom akik ezt örökölték a felmenőiktől.

Minden kezelést visszautasítottam, az orvosaim közül egyedül Emmával tartottam a kapcsolatot, aki azt tanácsolta, hogy tegyek meg mindent a hátra lévő időmben, amit csak szeretnék. Ezért is jöttem vissza Daegu-ba, mielőtt olyan rosszra fordulna az állapotom, hogy még az ágyból se tudok kikelni. Én elfogadtam a sorsomat. Nem vagyok hajlandó terápiákon részt venni, amelyek során elveszítem a mostani önmagam és csak egy árnyéka lennék a mostani Jun Mi-nek.

Hónapokkal tovább élhetnek, de ugyan minek? Én már beletörődtem, van aki 100 évet él a Földön, s van aki csak 23-mat. Nem tartottam igazságtalannak. Mindenkinek más van megírva.

Nekem ez jutott.

Úgyse lesz senki, akinek hiányozni fogok.

Természetesen így is vagy tíz féle gyógyszert szedtem, hogy meghosszabbítsák az életemet, legalább egy kicsit, de nem voltam hülye, senki sem él örökké, nekem pedig most jött el az időm.