Rossz alvó voltam. Nagyon rossz. Éjjel dolgoztam, nappal pedig többnyire aludtam vagy zombi módjára járkáltam.
Egyszerűen az agyam csak éjszaka működött, amúgy olyan voltam mint akinek alaposan átmosták a fejét hipóval. Mindenki azt hiszi, hogy a zsenik olyanok mint mások, csak éppen "kicsit okosabbak", de hé, nagyon tévednek. A sötétben aktívak vagyunk mint a denevérek, nappal pedig nem funkcionálunk, maximum lassan és álmosan.
Nos, élt bennem a remény, hogy az időeltolódás miatt Koreában, majd jól felborul a szervezetem egyensúlya és minden fordítva lesz.
Hát nem.
Másnap délelőtt erőlködve húztam magamra a farmeromat, de fordítva vettem fel és azt is csak akkor vettem észre amikor már majdnem kiléptem az ajtón.
Menjenek a francba a farmerok és még annál is messzebb. Átvettem egy zöld melegítőt meg egy szürke pulcsit. Ah, sokkal boldogabb voltam, kényelem mindenek felett. Azért elmorzsoltam három könnycseppet az ágyam felé.
- Sietek, bébi - kacsintottam rá és kiléptem az ajtón.
Nem akartam, de muszáj volt bemennem a városba, kellett vennem egy pár alkatrészt a gépemhez, ugyanis tegnap füstölni kezdett. Kellemetlen szaga volt, amúgy hagytam volna a fenébe. Új gépet is vehettem volna, de szerettem az alaplapot piszkálni.
Hátra vetettem a fejemet a buszmegállóban, még jó öt percem volt. Ez egyébként öt perc alvást is jelenthetett volna otthon, úgyhogy titokban átkoztam magamat.
- Jun.
- Nem.
- Jun, ugye te vagy az? - remek, remek. Jun Mi, maradhattál volna otthon.
- Nem hinném - húztam el a számat. Bárcsak rajtam lenne egy szájmaszk. Oldalra pillantottam, és ahogy a mellettem ülő srác lehúzta a maszkját, majd elvigyorodott, tudtam, hogy nincs menekvés.
- De, de Soo Jun Mi - a fiú hátba vágott mintha ezer évesek haverok lennénk, pedig csak gimis osztálytársak voltunk. Kim. Kim Taehyung. Jól tudtam, hogy ő is befutott, ugyanabban a csapatban mint Min Yoongi és csak a sors beteges fintorának volt köszönhető, hogy mindketten daegui lakosok voltak.
Sose voltam jóban Taehyunggal, fél évet jártunk együtt gimibe, körülbelül négyszer köszöntünk egymásnak, öt mondatot váltottunk amikor nekem jött a menzán és...ennyi. Egyáltalán miért emlékszik rám?
- Egy egész tál bibimbapot ráöntöttem a ruhádra - jegyezte meg Taehyung álmodozva. Ja, tényleg. Erre én is emlékeznék.
- Örültem, de jön a buszom - mutattam a járműre ami épp akkor fékezett le előttünk.
- Én is - mosolygott a fiú. - Ja várj, ez az én buszom is - megint hátba vágott és engem beelőzve felugrott a járműre. Egyszerűen csak egy morgásra tellett, én is felvánszorogtam és leültem valahol előre, egy üres kettes ülésre.
Hát nem sokáig maradt üres.
- Jun Mi, hátul vártalak.
- Nem vettem észre.
- Mit csinálsz a városban? - ekkor jöttem rá, hogy nincs menekvés és jobb ha kedvesen válaszolok. Amikor megerőltettem magam, nagyon is elbűvölő tudtam lenni. Taehyung leült a mellettem lévő szabad helyre és ismét egy kicsit lejjebb húzta a maszkját, ami eddig a fél arcát eltakarta. - Hyung és én ebédelni megyünk.
- Hát, jó étvágyat - biccentettem. Jól tudtam kire utal és ma nem volt hozzá kedvem, főleg a tegnapi találkozásunk után.
Megint nem tudtam őt kiverni a fejemből, de ami rosszabb, a szívem mindig egy hatalmasat dobbant amikor a mosolyára gondoltam. Lehetnék naiv, mondhatnám, hogy véletlen és tutira szívritmuszavarom van, de nem. Még mindig vonzódom hozzá és ez pokolian összezavar.
VOCÊ ESTÁ LENDO
LULLABY » SUGA ff. ✓ ʙᴇꜰᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ
FanficSoo Jun Mi, 23 éves, valaha daegui lakos lány, aki kiemelkedő intelligenciája miatt 14 éves korában Amerikába küldtek tanulni, zseniális matematikai tudásának és kiemelkedő logikájának köszönhetően. A lány rendkívüli IQ-val rendelkezett, szinte min...