LULLABY » SUGA ff. ✓ ʙᴇꜰᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

02.

Rossz alvó voltam. Nagyon rossz. Éjjel dolgoztam, nappal pedig többnyire aludtam vagy zombi módjára járkáltam.

Egyszerűen az agyam csak éjszaka működött, amúgy olyan voltam mint akinek alaposan átmosták a fejét hipóval. Mindenki azt hiszi, hogy a zsenik olyanok mint mások, csak éppen "kicsit okosabbak", de hé, nagyon tévednek. A sötétben aktívak vagyunk mint a denevérek, nappal pedig nem funkcionálunk, maximum lassan és álmosan.

Nos, élt bennem a remény, hogy az időeltolódás miatt Koreában, majd jól felborul a szervezetem egyensúlya és minden fordítva lesz.

Hát nem.

Másnap délelőtt erőlködve húztam magamra a farmeromat, de fordítva vettem fel és azt is csak akkor vettem észre amikor már majdnem kiléptem az ajtón.

Menjenek a francba a farmerok és még annál is messzebb. Átvettem egy zöld melegítőt meg egy szürke pulcsit. Ah, sokkal boldogabb voltam, kényelem mindenek felett. Azért elmorzsoltam három könnycseppet az ágyam felé.

- Sietek, bébi - kacsintottam rá és kiléptem az ajtón.

Nem akartam, de muszáj volt bemennem a városba, kellett vennem egy pár alkatrészt a gépemhez, ugyanis tegnap füstölni kezdett. Kellemetlen szaga volt, amúgy hagytam volna a fenébe. Új gépet is vehettem volna, de szerettem az alaplapot piszkálni.

Hátra vetettem a fejemet a buszmegállóban, még jó öt percem volt. Ez egyébként öt perc alvást is jelenthetett volna otthon, úgyhogy titokban átkoztam magamat.

- Jun.

- Nem.

- Jun, ugye te vagy az? - remek, remek. Jun Mi, maradhattál volna otthon.

- Nem hinném - húztam el a számat. Bárcsak rajtam lenne egy szájmaszk. Oldalra pillantottam, és ahogy a mellettem ülő srác lehúzta a maszkját, majd elvigyorodott, tudtam, hogy nincs menekvés.

- De, de Soo Jun Mi - a fiú hátba vágott mintha ezer évesek haverok lennénk, pedig csak gimis osztálytársak voltunk. Kim. Kim Taehyung. Jól tudtam, hogy ő is befutott, ugyanabban a csapatban mint Min Yoongi és csak a sors beteges fintorának volt köszönhető, hogy mindketten daegui lakosok voltak.

Sose voltam jóban Taehyunggal, fél évet jártunk együtt gimibe, körülbelül négyszer köszöntünk egymásnak, öt mondatot váltottunk amikor nekem jött a menzán és...ennyi. Egyáltalán miért emlékszik rám?

- Egy egész tál bibimbapot ráöntöttem a ruhádra - jegyezte meg Taehyung álmodozva. Ja, tényleg. Erre én is emlékeznék.

- Örültem, de jön a buszom - mutattam a járműre ami épp akkor fékezett le előttünk.

- Én is - mosolygott a fiú. - Ja várj, ez az én buszom is - megint hátba vágott és engem beelőzve felugrott a járműre. Egyszerűen csak egy morgásra tellett, én is felvánszorogtam és leültem valahol előre, egy üres kettes ülésre.

Hát nem sokáig maradt üres.

- Jun Mi, hátul vártalak.

- Nem vettem észre.

- Mit csinálsz a városban? - ekkor jöttem rá, hogy nincs menekvés és jobb ha kedvesen válaszolok. Amikor megerőltettem magam, nagyon is elbűvölő tudtam lenni. Taehyung leült a mellettem lévő szabad helyre és ismét egy kicsit lejjebb húzta a maszkját, ami eddig a fél arcát eltakarta. - Hyung és én ebédelni megyünk.

- Hát, jó étvágyat - biccentettem. Jól tudtam kire utal és ma nem volt hozzá kedvem, főleg a tegnapi találkozásunk után.

Megint nem tudtam őt kiverni a fejemből, de ami rosszabb, a szívem mindig egy hatalmasat dobbant amikor a mosolyára gondoltam. Lehetnék naiv, mondhatnám, hogy véletlen és tutira szívritmuszavarom van, de nem. Még mindig vonzódom hozzá és ez pokolian összezavar.