LULLABY » SUGA ff. ✓ ʙᴇꜰᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ

08.

JUN

Aznap reggel nagyon fájt. A kanapén hevertem és felülni se tudtam a fájdalomtól, csak könnyek peregtek le az arcomon. Reszkető ajkaimmal kaptam el néhány sós könnycseppet. Az ágyra akartam ütni, de valamiért még annyi erőm sem volt.

Pont, azután ami tegnap történt? Miért, most? Megígértem Yoonginak, hogy mielőtt még elutazunk, a mai napot vele töltöm, és ha meggyógyulnék, valamilyen csoda folytán, visszatérek hozzá Szöulba - bár a lelkem legmélyén tudtam, hogy ez reménytelen, főleg ebben a pillanatban, amikor olyan fájdalmat éreztem, hogy még a gyógyszereimet se tudtam bevenni.

- Jun – kopogott be Yoongi bizonytalanul az ajtón, majd kitárta azt. Rossz, vagy épp talán jó szokás volt, hogy ebben a szomszédságban sose történt még semmi, ezért általában nem zártuk az ajtókat.

Hallottam, hogy Yoongi leveszi a cipőjét és óvatosan utánam kiabál.

- Nappali – nyögtem elhaló hangon. Hála az égnek, hogy itt volt, ha segít bevenni a gyógyszereimet, seperc alatt jobban leszek.

- Szörnyen nézel ki – jegyezte meg. Próbált félig vicces lenni és laza, de hallottam, hogy a hangja megremegett.

- Mint mindennap – egy halvány mosolyra húztam az ajkaimat. – Bocs, de segítenél?

- Bármiben – a fiú azonnal odarohant hozzám és a kanapé mellé guggolt, majd megfogta a kezemet. – Tűzforró vagy, lázad van?

- Valószínű.

- Nem lenne jobb, ha ma itthon maradunk és...

- Csend legyen, legalább egyszer szeretném látni azt a nyavalyás vidámparkot – erre a mondatra használtam el minden energiámat. – A gyógyszereim. Be vannak osztva, a keddieket.

Yoongi kiszórta a tenyerébe a bogyókat, majd elkerekedett szemekkel nézett rám és a kezére.

- Jun... biztos, hogy ennyi...

- Biztos.

12 darab soknak tűnhetett neki, de volt olyan gyógyszer, amit már abbahagytam, hé, egy fél éve, amikor még láttak reményt, 20 darab pirulával tömtek minden reggel és este, csoda, hogy a sok gyógyszer nem ölt még meg.

Yoongi átnyújtott egy pohár vizet, mire nehézkesen felnyomtam magam és egybe lehúztam az egészet.

- Mindjárt jobb lesz – nyugtattam meg, pedig egyre inkább a pánik csillogott a szemében. – Ugyan, ne aggódj, ha én elfogadtam, hogy ez van, te is fogadd el.

Ez egy hazugság volt, tegnap éjjel kezdtem el ugyanis azt érezni, hogy élni akarok és, nem akarom őt többé magára hagyni. Pontosan éreztem a fájdalmat, amikor ő elment, nem szerettem volna, hogy ő tapasztalja meg ugyanazt a kegyetlen érzést, amikor kiszakítanak a szívedből egy darabot. S most, hogy ő visszaadta az enyémet, vegyem el az övét örökre?

Megráztam a fejemet, ez rosszabb volt, mint egy 100 részes koreai szappanopera.

Yoongi a hajamat simogatta, majd óvatosan, mintha félne, hogy összetörök a kezei alatt, magához húzott és átölelt.

- Jobb egy kicsit?

- Ühüm – az arcomat a mellkasába fúrtam. – Mindjárt átöltözök és mehetünk. Csak egy kicsit még... szeretnék így maradni.

Sosem éreztem úgy, hogy nincs holnap, sose féltem attól, hogy beteg vagyok. Egyszerűen csak beletörődtem abba, hogy ez jutott és próbáltam kihozni a kevés időmből azt, amit lehetett. Élveztem az életet, akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy nekem nem annyi jutott, mint másoknak. Nem voltam mérges. Nem voltam szomorú.