Careless [magyar]

1.

Szombat 11:27
Több mint egy órán keresztül a városban sétáltam. Nem tudtam mi történt, de egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy egy gyorskajálda sem volt nyitva. Már többször gondoltam arra, hogy talán világvége van. De nem volt több időm az ebédem becserkészésére, mert a barátnőm már várt rám. Együtt indultunk angolra, és mint a legtöbb legjobb barát ő sem törődött azzal, hogy éhenhalok. De az érzés kölcsönös.
A tér közepén volt egy szökőkút. Mindig ott szoktunk találkozni, mert miért ne?
Elméletben félkor találkoztunk volna, de szokásomhoz híven most is öt perccel többe tellett odaérnem. Már messziről megláttam ahogy állt, mint egy idióta. Olyan szerencsétlennek nézett ki szegény. Már majdnem hogy sajnáltam. De csak majdnem!
- Jajj Zozo, már azt hittem elcsapott egy kocsi. De... Valahogy sosincs ekkora szerencsém - mondta, miközben megindult felém kitárt karokkal. De én hamar észrevettem, hogy milyen  életveszélyes helyzetbe kerültem, úgyhogy amilyen gyorsan csak lehetett megindultam hátra.
- Nem kapsz el te nyomorék!- mondtam széles vigyorral az arcomon. A barátnőm hirtelen a kezem után nyúlt. De a jó reflexeimnek köszönhetően ezt a támadást is hárítottam. Tényleg büszke voltam magamra, egészen addig amíg rá nem jöttem arra, hogy miért akarta megfogni a kezem. Egyszer csak a szökőkút peremét éreztem a vádlimon. Az egész életem lepörgött előttem. A világ lelassult és már éreztem, hogy nincs messze a vég. Innen már nincs visszaút. Mindenki rajtam fog röhögni. Bár igazából ez nem is annyira érdekelt, mert valahogy különleges érzékem van ahhoz, hogy kínos helyzetekbe kerüljek. Már hozzászoktam. Már nem is törődtem vele, úgysem tehetek semmit.
Már szinte éreztem ahogy elmerülök abban a keményen bokáig érő vízben, és belefulladok. Vagy ha nem, akkor majd a barátnőm elintézi.
Ebben a pillanatban egy fiú erőteljesen megragadta a kezem. Sötétkék pulcsi volt rajta, a kapucni meg természetesen fel volt hajtva a fejére. Nem sokat de még ennek ellenére is láttam egy kicsit az arcából. Gyönyörű sötétbarna szeme volt, és eléggé jellegzetes arcvonásai. Még nem találkoztam ilyen kedves emberrel. Már... Ha csak az arcára néztem megnyugvás töltött el. Valahogy.... Teljes biztonságban éreztem magam. Könnyedén felhúzott, úgyhogy a kockahas alap.
- Jól vagy?
- I-igen. Köszönöm.
A hangja gyönyörű volt. Egészen a lelkembe hatolt és úgy éreztem, hetekig ezt fogom hallani.
Letámaszkodott a szökőkút peremére, és próbált kiszedni egy lapot, amit beleejtettem.
- Nem.... Érem....el! - mondta erőltetett hangon, miközben próbálta kihalászni a lapom.
- Oh, nem baj... Csak pár lap... Igazán ne foglalkozz vele! Úgysem kellett már.- mondtam miközben néztem ahogyan elmerül az a két héten keresztül készült beadandóm, ami nélkül a tanárom kibelez. Klassz...
- Most mennem kell - felegyenesedett és sietősen távozott. Én meg csak néztem utána mint egy idióta. Utána akartam kiabálni, de lefagytam. Annyira.... Tökéletes volt.
- Ezt nem hiszem el! Pedig annyira megnéztelek volna fuldoklás közben.
- Aha, először tudod te akartál elkapni, csak mint mindent, ezt is elcseszted.
- Hogy nézett ki? Én csak hátulról láttam.
- Mi az, hogy hogy nézett ki? Tudod volt egy szája, két szeme...
- Nem erre gondoltam te idióta! Az egész város titeket nézett. Helyes volt?
- Nagyon - mondtam halkan miközben annyira elpiruptam, mint egy érett paradicsom - Te nem ismered véletlenül?
- Nem... Pedig szinte mindig itt lógok a barátaimmal.
- Tessék?
- Barátok. Tudod. Amik neked nincsenek.
- Jajj de kis vicces vagy... Tehát azt mondod hogy még sosem láttad?
- Nem. Még egyszer sem.
- Fura.
- De hidd el, az után ami itt történt fél óra alatt megtalálom.
- Uram Isten! Gyere már! Mindjárt elkésünk! És még ártana a hírnevednek! - mondtam gúnyosan miközben gyors léptekkel megindultam a nyelvsuli felé.
- Na látod! Tudod te! - röhögött, miközben elindult utánam.

Miután végeztünk, a suli előtt találkoztunk.
- Na, felakasztottak?
- Nem, egy hét haladékot kaptam. De nem akarta elhinni, hogy beleesett a vízbe. Pedig mondtam, hogy megmutatom. Csak kellene a búvárfelszerelésem.
- Hát te nem vagy normális!
- Sokan mondták már.
- Elkezdtem keresgélni amíg rád vártam, és nem fogod elhinni, hogy mit találtam!
- Mondjad! Izgatott vagyok!
- Semmit! - mondta full komoly arccal.
- Én ma még kinyírlak! Ne játssz az érzelmeimmel!
- Látom nem akarod felfogni. Semmit sem találtam. Pedig mindenhol rákerestem.
- Aha. És mégis hogy? Beírtad, hogy sötét pulóveres faszagyerek?
- Képfelismerés. Úgy csinálsz mintha még sosem csináltad volna.
Pedig már rengetegszer csináltam. Nem 2025-ben élünk! Minden embernek legtöbb adatához hozzá lehet már férni. És ez a képfelismerés!? Nem is tudom mihez kezdenék nélküle! Csak a testalkatból és ruhákból képes felsorolni minden olyan embert aki szóbajöhet. Persze néha akár tízet is, na de, semmi sem lehet tökéletes! Attól még hogy már szinte minden munkát az androidok végeznek, néha nekem is tennem kell valamit  saját kezűleg! Jajj... Nehogy még lerohadjanak a kezeim...
- Jólvan... Oké. Ezt elfelejtettem. De neked mégis honnan volt képed róla?
- Az egészet végignéztem, és láttam hogy hogy nézel rá. Tudtam hogy egy lesifotó még jól jöhet.
- Te aztán tényleg profi vagy - mondtam vigyorogva - szóval akkor mutasd. Megnézem az arcokat amiket mutat. Biztos felismerem!
- Te tényleg nem érted? SEMMI! NULLA! Nincs olyan ember aki megfelelni ennek a képnek.
- Ez tényleg... Fura...
Ebben a pillanatban anyukám fordult be a parkolóba.
- Mennem kell! Még beszélünk!
- Oké. Én addig megpróbálok valamit találni.
Beszálltam az autóba, majd amikor lassan elkezdtünk kifelé gurulni, lehúztam az a ablakot és búcsúzóul bemutattam a barátnőmnek. Oh, tényleg! Még be sem mutattam a barátnőmet! Joanának hívják, és ja. Ő a legjobb barátom. Kicsit idióta, kicsit tuskó, de szeretem.

Amikot hazaértem Trina már az ajtóban várt. Ő volt a mi androidunk. Elvégzett minden munkát otthon, és nagyon jó barát volt. Mindent elmondhattam neki, és ő nem árulta el senkinek. Csak egy baj van vele. Az hogy nincsenek érzései, ezért konkrétan csak olyan mintha egy bólogató macskának beszélnék. Sosem fog megérteni.
- Szia Zoé! Milyen volt a napod?
- Hello Trina. Jó, semmi különös.
Ezzel a lendülettel fel is rohantam a szobámba. A táskámat már megszokásból bevágtam a sarokba, aztán egyből a gépem elé ültem.
- Oké.. Nézzük. Ki vagy te? - motyogtam miközben megpróbáltam minden lehetséges úton megtalálni a rejtélyes srácot. De nem találtam semmit. Végignéztem minden kamerát, így már volt jópár képem az arcáról is. Néhe elcsodálkozom hogy milyen könnyen hozzá lehet férni mindenhez. De rajtam még ez sem segített. Pedig arc alapján már minden embert pontosan be lehet azonosítani. Mindent átnéztem, de semmi. - Ez nagyon különös - gondoltam. Eskü már az is megfordult a fejemben, hogy beleestem a szökőkútba, agyrázkódást kaptam és a barátnőm csak megjátsza azt, hogy látta. Ismerem már ennyire, van ilyen köcsög.

Nemsokára jön a következő rész:) Nagyon remélem hogy tetszik❤️