Careless [magyar]

9.

Végre először láttam az arcát teljes egészében. Így még édesebb volt. Kicsit lassult a légzése, de a teste még mindig remegett.
- Sajnálom, hogy nem szóltam... Ezt kellett volna először elmondanom. Sajnálom - mondta miközben lehajtotta a fejét.
- De mégis mit?
- Sajnálom... Nagyon... Sajnálom!- mondta fájdalmas szemekkel, miközben a lelkembe bámult. Mindkét kezemmel megfogta az arcát, és akkor ő elfordította a fejét egy kicsivel.
És akkor megláttam azt, amire ő is gondolt. Az arca jobb oldalán, a szemöldöke fölött pontosan ugyanolyan kis világító karika volt mint az androidoknak. Nem akartam elhinni. Hirtelen nem tudtam mit kezdjek ezzel a ténnyel.
- Ez... Ez most mit is jelent?
- Én is egy android vagyok. Kérlek bocsáss meg...
- De-de az nem lehet! Az androidoknak nincsenek érzéseik! Ez így nem jó! - mondtam miközben egyre zaklatottabb lettem - Nem! Te nem lehetsz az! Most is hazudsz nekem! Mint mindig! - nem akartam elhinni. Az egyetlen fiú akit szerettem egy android volt.

- Nem... Te is csak egy ember vagy - a kezemmel megérintettem a kis lámpa szerű izét, és elkezdtem lekaparni - Hazudsz! Ez biztos csak egy ilyen felragasztható izé! Sok helyen láttam már - mondtam idegesen.
- Nem, nem az. Hidd el....
Én nem akartam elhinni, úgyhogy tovább kapirgáltam a fejét.
- Add a kezed! Megmutatom - hajolt közelebb hozzám, majd megfogta a kezem, és maga elé emelte. Nagy levegőt vett, és egy enyhe kékes fény kíséretében eltűnt a bőre a kezéről, így láthatóvá vált a koszos fehéres fémváz.
Én akkor egy akkora sokkot kaptam, hogy nem szóltam semmit, vegy egy egész percig csak álltam, Connor kezét fogva, majd elsírtam magam és elfutottam.
- Ne! Zozo, kérlek! Mindent megmagyarázok! - üvöltött utánam-Hazudtál nekem...

Egészen a buszmegállóig futottam megállás nélkül. A megállóban éppen ott állt egy busz, amire én a lehető leggyorsabban felrohantam.

Levágódtam az első szabad helyre, és mégjobban elkezdtem sírni. Az ablakon kinézve láttam ahogy Connor próbálja elérni a buszt, de szerencsére az pont elindult, ezért nem tudott felszállni. Kicsit sajnáltam, és legbelül éreztem is, hogy nem kellett volna így reagálnom, de az egész olyan váratlan volt. Fel kellett dolgoznom. Az egyetlen fiú akit tiszta szívemből szerettem az egy android volt. Még a sorozatgyilkos is jobb lenne! Csak ne egy ilyen műanyag seggfej!

Egész este magzatpózba gömbölyödve zokogtam, amikor megrezzent a telefonom. Kőnnyes szemekkel feloldottam, de egyből áthajítottam a szobán, tiszta erőből neki a falnak, amikor megláttam, hogy Connor írt. Visszafeküdtem és megpróbáltam nem foglalkozni vele. De túl kíváncsi voltam arra, hogy mit írt. Mégis mivel próbálna bocsánatot kérni?
Amikor felemeltem a fejem a párnából, szomorúan konstatáltam, hogy a telefonom nem teljesen zúzódott szét, viszont a falamon egy jó nagy repedés keletkezett.
A világ összes fájdalmával hason lecsúsztam az ágyamról, majd a földet is végigtöröltem. Felkapartam a telefonom a földről, és megpróbáltam letörölni a falról a repedést, akármennyire is hülyén hangzik.
Visszakúsztam az ágyamba, és megint elkezdtem sírni, amikor megláttam azt a negyven üzenetet amit Connor hagyott nekem.
#313 248 317: Zoé!
#313 248 317: Kérlek, hallgass meg!
#313 248 317: Sajnálom! Érted!?
#313 248 317: El akartam mondani, de tudtam hogy így reagálnál!
#313 248 317:Csak nem akartalak elveszíteni
#313 248 317: Ezt mind érted csináltam
#313 248 317: Kérlek bocsáss meg!
#313 248 317:Szeretlek

És ez ment negyven üzeneten keresztül. Egyáltalán nem éreztem, hogy vissza kellene írnom neki, de már nagyon idegesített az, hogy a telefonom folyamatosan rezgett.

Bocsi hogy most nem egy teljes hosszúságú részt raktam ki, de mostanában nagyon elfoglalt vagyok😂❤️