Careless [magyar]

10.

Zozo: Oké, nyertél! Megbocsátok... Csak hagyj békén! Légy boldog a szánalmas életeddel nélkülem! Ja de várj! Te nem is tudsz boldog lenni!
#313 248 317: Ez rosszul esett....
Zozo: nem hiszem el! Azt mondtam, hagyj békén! Csináljunk úgy, mintha semmi sem történt volna! Hidd el, nekem jobb lesz!
#313 248 317: És velem mi van? Az nem érdekel, hogy nekem mi a jó!?
Zozo: Jajj ugyan, hagyjál már! Nem elég hogy hazudsz, még azt is el akarod intézni, hogy sajnáljak egy robotot!
Megint levágtam a telefonomat a padlóra. Teljesen ki voltam akadva. Hogy tudott nekem ennyi ideig hazudni? Én bíztam benne! De még most sem akart békén hagyni, úgyhogy letiltottam. Végre egy kis nyugalom! Az egész házban csend uralkodott. Végre kicsit egyedül tudtam lenni a gondolataimmal. De akkor megint rezegni kezdett a telefonom.
Zozo: Ezt nem hiszem el! Mégis hogy a szarba sikerült feloldanod a blokkolást?
#313 248 317: hidd el nekem, nem olyan nehéz ;)
Zozo: Na, vidd innen az a kicseszett kacsingatós, undorító fejed!
#313 248 317: Kérlek hallgass már meg!
Zozo: Oh, hogy enne meg téged a rozsda!

Másnap reggel egy csipetnyi életkedv nélkül kapaszkodtam fel az osztályterembe. Joana már ott volt. Szokás szerint, ma sem sikerült megelőznöm.
- Te tudtad? - estem neki egyből.
- Attól függ mit. Mert ha a mai matekdogára gondolsz, akkor azt nem tudtam.
- Idióta! Connor... - megint elkezdtem sírni.
- Egy android. Tudtam.
- De miért nem szóltál!? És mégis honnan tudtad!?
- Emlékszel amikor nyomozósdit játszottál? Itt a suliban. Eldobtad a tabletet, és közben valószínűleg rányomtál a linkre. És ... Ott volt.
- De...
- Tudod, hogy ez van. Nem tudsz rajta változtatni.

Suli után Joana átjött hozzám, hogy egy kicsit feldobjon.
- Szerinted most mit kellene kezdenem magammal?
- Nem tudom... Amúgy beszéltél vele azóta?
- Ja. Egy keveset.
- Add oda a telód! Hadd nézzem!
- Felőlem.. - mondtam kedvetlenül, és átnyújtottam Joanának egy papírzsepiből és vattapamacsokból álló ragasztószalaggal összeragasztott... Csomót.
- Ez meg mi? - nyúlt hozzá Joana a titokzatos gombóchoz.
- Tudod... Folyamatosan zaklat, és már nem bírom, hogy rezeg. Ez egy hangcsillapító szerkezet!
- Aha. De mégis miért nem kapcsolod ki!? Megmutassam hogy kell?
- Nem olyan egyszerű az! Mindig bekapcsolja! És mielőtt teljesen idiótának nézel, a lenémítás sem működik.
- Tessék? Mégis hogy tudná bekapcsolni!? A mai napokban már konkrétan lehetetlen feltörni mások gépeit!
- Nem tudom hogy hogy csinálja, de elég profi lehet.
- Oh... Várj csak! Lehet, hogy ez azzal van összefüggésben, hogy eddig ő a legfejlettebb android.
- Ez honnan szedted? Én nem hiszem! Ha fejlesztettek volna rajta, akkor nem lenne ekkora tuskó.
- Azt azért ne felejtsd el, hogy a Cyberlifenak semmi köze sincs a normális emberi érzelmekhez, szóval bele kell törődnünk hogy seggfejeket gyártanak.

Hátradőltem az ágyamon. Megint könnyezni kezdtem.
- Miért kellett ezt tennie? Azt hittem már lehet egy normális kapcsolatom. Tudod... Amiben a fiú nem egy sorozatgyilkos.
- Oké! Tudod mit!? Elmentem. Fél óra múlva visszajövök. Várj meg! És ne csinálj semmi olyat, amit megbánnál! - mondta Joana az ajtóból visszafordulva, ami után lerohant a lépcsőn.
- Most tényleg elhagysz!?- üvöltöttem utána.
- Igen! Pillanat! Addig egyél a fagyiból, amit hoztam neked!

Visszafeküdtem az ágyamra a kedvenc plédemet szorongatva. Próbáltam kicsit pihenni, mert már este tíz volt és a suliban nem nagyon akarják a szerelmi bánatot elfogadni kifogásnak a felelés elkerüléséhez.

Negyven perccel később hallottam ahogy kinyílt a bejárati ajtó. Tudtam hogy Joana jött be. Csak neki volt kulcsa a házhoz a családtagokon kívül. Meg lehetett bízni benne. Kedves, okos lány volt, csak kicsit idióta.
Bedugta a fejét az ajtófélfa mellett. Felültem az ágyamon.
- Mi tartott ilyen sokáig!? Nem tudtál feljönni a lépcsőn? Belőled kinézném...
- Nem... De hoztam neked egy meglepit!- mondta miközben azon a gurulós izén, tudod, amin olyan dobozokat szoktak tolni, begurította a szobámba Connort.
- Mi a....
- Most bosszút állhatsz - mondta nyögve.
- Hogy a .....
Teljesen le voltam fagyva.
- Ezt meg honnan szedted?
- Apukám a rendőrségen dolgozik. Tudom hol tartják őket - válaszolt miközben egyre közelebb tolta.
- Fúj vidd innen!
- Nem akarsz beszélni vele?
- Nem! ...tudom...  Talán....
- Akkor meg!? Mutasd! Hol van a konnektor?
- Ne mondd, hogy lemerült! Ezek nem napenergiával mennek?
- Nem - mondta majd lehajolt, és bedugott a konnektorba egy dugvillát (ez volt a legnormálisabbnak tűnő név annak az izének amit a konnektorba dugunk. Ha valakinek van jobb ötlete, az írja meg egy komment formájában ) - Ez lehet meg fog látszódni a villanyszámlán!

A dugvilla és a konnektor között elektron átáramlás ( kis villám) játszódott le. A szikrázás nem múlott el, de Joana még mindig próbálkozott.
- Joana.... Szerintem az nem jó bele.
- Dehogynem! - feküdt neki megint, majd egy kiáltást követve, a kezét rázva hátravágódott a földön.
Miután láttam, hogy nincs nagyobb baja, felemeltem a földreejtett dugvillát és biztonságos távolságba raktam Joanától.
Röhögve föléhajoltam - Mivan? Kiütött a kettőhúsz?
- Haha... Nagyon vicces! Meg is halhattam volna!
- Én szóltam - felálltam, és odaléptem Connor mellé - és amúgysem hiszem el, hogy ez a fémdoboz ne tudott volna elátni.
- Ha nincs feltöltve, akkor nem.
- De mégis honnan veszed, hogy nincs feltöltve? A rendőrségen nem tettrekészebb tárolják őket?
- Ömmm... Lehet.
- Én megpróbálom bekapcsolni!
Elfordultam Joanától, és csak néztem.
- Most mit csinálsz? Nem kapcsolnád be? - csönd - Hahó! Lefagyott a te programod is?
- Te, hol kell ezeket bekapcsolni?
- Azt hittem te tudod! Vagyis gondolom, hiszen már lekapcsoltál egyet!
- Nem tudom biztosan, de szerintem a fejbelövés ebben a szituációban nem működne!
- Ezt lehet nem gondoltam végig.
- Most meg mit csinálsz?- néztem Joanára, aki éppen Connort tapizta végig, fentről... Lefelé.
- Engedd el a pasim!
- Mi?
- Mi?
- Szóval mégsem haragszol rá?
- De! Sosem fogok megbocsátani neki. Egy jó nagy köcsög.
- Ahhhaaaa.... Perszeeeee - felelt még mindig Connort tapizva.
- Jó, hívom Roset!
Óh, Rose. Még nem is meséltem róla. Ő az egyetlen olyan barátom, akiben van egy cseppnyi értelem, és néha használni is szokta. És most valahogy úgy tűnt, hogy én meg Joana nem tudnánk megoldani a helyzetet. Roset még általánosban ismertem meg, csak azóta ő elment a sulinkból, de még mindig gyakran szoktunk találkozni.

Rose fél órán belül meg is érkezett.  Most már ketten támasztottuk az ajtófélfát.
- Ezt meg honnan szedtétek? - érdeklődött kicsit sem meglepett hangon. Már hozzászokott az ilyen abszurd helyzetekhez.
- Joana hozta.
- És... Joana miért fogdozza a.....?
- Nem tudom....
- Szerintem én megyek és segítek neki... Abban, amit csinál.
- Az jó lenne. Addig hozok nektek valami innivalót.

Kimentem a szobámból a sötétbe. Már mindenki aludt. Kivéve persze minket, mert nekünk fontosabb dolgunk volt az alvásnál.
A lépcső megreccsent minden lépésemnél, megszakítva ezzel az éj csendjét. A konyha kicsivel a lépcső után volt, a bejárati ajtó mellett.
Felnyúltam a polcra, és leemeltem két üvegpoharat. Odaléptem a csaphoz és vizet engedtem a poharakba. A víz kifejezetten hideg volt. A csap fölött egy kisebb méretű ablak volt és egy félig átlátszó, fehér függöny takarta. Ahogy odébb húztam, a kezem érintette az üveget. Éreztem a hideg novemberi időt.
Már a második pohárba folyt a víz, amikor mintha láttam volna valakit az ablak előtt elmenni. Kicsit megijesztett, de nem foglalkoztam vele különösebben. Megfogtam mind a két poharat, és leellenőriztem, hogy be van e zárva az ajtó. Minden rendben volt. A legnagyobb nyugalommal fordultam meg, de akkor mindkét pohár kiesett a kezemből.

Feléledtem! Végre sikerült még így idő teljes hiányában is egy normális rész összehoznom. De a normálist lehet visszavonnám😂❤️❤️