Careless [magyar]

8.

- De mit nem mondhatsz el? Kérlek!
Megfogtam a kezét, és mélyen a szemébe néztem. Mintha láttam volna az összes fájdalmát a benne. Nem volt túl jó látvány.
- Én sosem hagynálak itt! Mindig szeretni foglak, akármi is történjen! - mondtam majd közelebb léptem hozzá és megcsókoltam. A szája most hideg volt. Valószínűleg azért, mert csak egy pulcsi volt rajta ilyen hidegben. De ez nem érdekelt.
Connor arcán végigfolyt még egy könnycsepp, aztán átkarolta a derekam.
Utána minden erőmmel megöleltem, és a fülébe súgtam. - Nem érdekel, hogy mi az. Szeretni foglak.
Éreztem ahogy a gyors és zaklatott légzése kicsit lenyugodott. Csak remélni tudtam, hogy most már megbízik bennem.
- Rendben. El fogom mondani. Majd.
- Mi az, hogy majd? - kérdeztem, miközben elengedtem és megint csak egymással szemben álltunk, és pislogtunk mint hal a zacskóban.
- Holnap. Kilenckor elmondom. Megígérem.
Kicsit csalódott voltam, de mégis jobb mintha el sem mondaná. Egy napot majd még talán túlélek.
- Kicsit utánanéztem annak a képnek amit mutattál. Megnézhetném mégegyszer?
- Persze - nyújtottam oda neki a telefonom - Bocs lusta voltam feloldani... A kód 0826 - Elgondolkodtam, hogy még senkiben sem bíztam ennyire hogy megadjam a kódom. De Connor ezért is más!
Amikor megfogta a telefont, az szinte egyből feloldódott, és megjelent a kép.
- Ezt meg hogy csináltad? Éppen hogy csak megfogtad és...
- Figyelj, holnap mindent elmondok. Mára ez már egy kicsit sok volt.
- Oké.
- Ahogy sejtettem! Ra9 pontosan 2471-szer felírva.
- Gondolom majd azt is elmondod, hogy mégis hogyan tudtad ilyen gyorsan megszámolni.
- Pontosan! Ügyes kislány!
- Haha nagyon vicces.
- Eddig minden deviáns ugyanígy viselkedett.
- Mármint ugyanennyiszer felírta a falra hogy ra9, vagy egy konyhakéssel rátámadt egy lány szüleire, de a lány lelőtte?
- Egyet tippelhetsz...
- A második?
- Tippelj újra.
- Oh...
- A betűtípus is ugyanaz - motyogta.
- Nekem viszont szerintem mennem kell. Sajnálom, de ha nem érem el ezt a buszt akkor négy órát kell várnom a következőre.
- Ja, a város külső részeire elég ritkán megy busz.
- Elkísérsz?
- Aha.
Ezután az egész téren kézenfogva sétáltunk végig. Connor mindenkitől próbált biztonságos távolságban lenni, és senkivel sem felvenni a szemkontaktust. Nem értettem, hogy attól még, hogy rendőr, miért nem szabad a rendőrségről senkinek sem meglátnia velem.
Felszálltam a buszra, és mint mindig, most sem sikerült pont annyit találni a táskámban, mint amennyi a jegyre kellett. Úgyhogy kaptam visszajárót, amit hirtelen nem tudtam hova rakni, ezért az egyik kezem gyűrűs és kisujja közé fogtam azt az egy százforintost. Kerestem egy helyet, az ablak mellett, ahonnan láthattam Connort integetni. A busz elindult. Megpróbáltam visszaintegetni, de amikor éppen emeltem volna fel a kezem, realizáltam hogy a két ujjam közé behelyezett pénzérme beleakadt a táskám pántjába. Vagyis inkább a pánt kiverte az ujjaim közül. Amilyen gyorsan csak tudtam megpróbáltam elkapni, különleges szamuráj-mozdulatok használatával. De nem sikerült, úgyhogy az érme a földön végezte. Már éppen nyúltam volna érte, amikor a busz fékezett, és én szépen végignéztem ahogy száz forintom eltűnik az előttem lévő ülés alatti fekete lyukban.
Elég ijesztőek a buszok. A frászt hozzák rám minden alkalommal, pedig már egy jó ideje utazok velük szinte minden nap. A busz végében van egy elkerített rész az androidoknak, ahová nekik kell felszállniuk. Mindig úgy érzem hogy engem bámulnak azokkal az üveges szemeikkel. Vagyis nem engem... Konkrétan a lelkembe bámulnak. Annyira embernek néznek ki. Olyan mintha igazi emberek bámulnának egész úton.
Már éreztem ahogyan a szemeim mennének le, ezért nekidőltem a hideg, párás ablaknak, és néztem ki az ablakon. Bár ez az egész hiába való volt, mert kint már minden teljes sötétségbe borult. Betettem a fülhallgatóm, és elindítottam a kedvenc számom.

Másnap reggel amikor beértem a suliba, Joana már az asztalánál ülve fogadott.
- Mit csináltál tegnap? Tudod, miután otthagytál?
- Szerinted mégis mit? És amúgyis, szerinted miért mentem volna vissza érted azután amit csináltál?
- Oh, hát elnézést, de amikor kirohantál, utána még visszakiabáltál hogy mindjárt vissza jövök.
Ekkor egy kicsit kínos mosollyal néztem rá.
- Hupsz...? De akkor is nagyon mérges voltam! Az lehet, hogy Connor is túlreagálta, nem kellett volna ennyire elkeserednie egy nyamvadt krumplin, de akkor sem kellett volna ilyen kegyetlennek lenned! Én már hozzádszoktam de mások...
- Oké oké, bocsi? Ez megfelel? Vagy térdeljek le hozzá?
- Bocsánatkérés elfogadva. De kérlek ne legyél ilyen köcsög! Ő csak egy ártatlan, cuki fiú!
- Szóval tegnap nem mondta el neked?
- Mégis mit?
- Hát... Nem! Én nem fogom elmondani neked! Ez nem rám tartozik.
- Tegnap azt mondta, hogy ma elmondja. Egy pár óra már igazán nem számít!
- Nem. De ha ma elmondja... Tudd, hogy hozzám bármikor fordulhatsz.
- Okkéé.... - mondtam gyanakvóan, pedig elképzelni sem tudtam, hogy mégis mi baja lehet.

Délután megint ájulás közeli állapotban lépkedtem a sikátor felé. Amikor odaértem Connor még nem volt ott. Pedig még egyszer sem késett. Vagy húsz percig ültem ott a koszos földön, amire eljutottam odáig, hogy haza megyek. Felálltam, kicsit leporoltam a ruhám, és elindultam a sikátorból kifelé. Ekkor Connor futott be mellettem a sötét utcába, miközben megragadta a kezem, és magávalhúzott.
Ez az egyetlen dolog amit nagyon utálok a télben! Még csak fél négy volt, de már szinte teljesen sötét! Olyan mintha ilyenkor teljesen felborulna az időszámítás!
- Bocsi, hogy késtem. Sok dolgom volt.
- Semmi.
- Emlékszel mit ígértem tegnap?
- Aha. Persze!
- Sajnos... - motyogta.
- Tessék?
- Semmi - nagy levegőt vett. Láthatóan gyorsabban vette a levegőt. A földet bámulta, és láttam ahogyan a keze is remegett. Odaléptem hozzá, és megöleltem, majd kicsit megpróbáltam lenyugtatni.
- Nyugi! Akármit mondasz, én itt vagyok neked. Megígértük egymásnak, hogy bármi is lesz, mi itt leszünk egymásnak. Bízz bennem! Tudod, hogy nekem te többet jelentesz bárminél! - odahajoltam hozzá, majd megcsókoltam. Ő átkarolta a derekam, majd utána a vállamba temette a fejét. Én is minden erőmmel szorítottam, hogy tudja, hogy nincsen egyedül.

Sóhajtott egyet majd a szemembe nézett. Összeszorította a száját, majd látványosan remegő kézzel a kapucnija után nyúlt - De kérlek... Kérlek ne félj, ne hagyj itt.
- Nem foglak. Veled maradok.
- Örökre?
- Örökre.

Becsukta, vagyis inkább összeszorította a szemeit, miközben mégjobban ráharapott a szájára. Akkor már én is éreztem a feszültséget a levegőben. Ezek után már nem tudtam hogy mi fog fogadni.
Ebben a pillanatban Connor megragadta a kapucniját, és lehúzta.

Nagyon örülök annak hogy valakik olvassák, annak ellenére hogy ritkán van rész😂❤️ Szeretném ezt megköszönni nektek❤️❤️