Careless [magyar]

12.

Amikor beléptünk, természetesen a mekibe, a megszokott helyünk már foglalt volt.
- Odamegyek! Elküldöm a...!- mondtam idegesen, amikor Joana megragadta a kezem, és visszarántott.
- Nyugi, az csak Rose! Gondoltam nem kéne neki sem egyedül lennie, ezért elhívtam őt is. Remélem nem baj.
- Amíg foglalja a helyünket, addig nem - mosolyogtam, majd Connor kezébe nyomtam a táskám, odamentem Rosehoz, és levágódtam mellé - Oké, most nem én hozok kaját!
Joana is levágódott mellém - Én sem!
- Én végképp nem! Nekem köszönhetitek a helyeteket! Ne tudjátok meg, hány embernek esett baja azért, mert ide akar ülni! - szállt be Rose.
- Hát barátom, most te mész - vágta hátba Joana Connort.
- Hát... Nem hiszem. Nem szolgálnak ki androidokat.
- Húzd fel a kapucnid! Menni fog!
- Nem, az ilyen pultokban mindenhol szenzorok vannak. Egyből kiszúrnának, és akkor kidobnának innen!
- Nem baj, nyugodtan! - vigyorgott Joana, mire én egy gyilkos nézéssel tudattam, hogy nem ajánlom.

- Megyek én - nyögött Joana, miközben feltápászkodott az asztaltól - Szóval! Ki mit kér? - elővett egy tollat a táskájából - valakinek van egy cetlije? Nem? Nincs? Akkor marad a jólbevált tenyér! - nézett le a kezére, majd kicsit firkált rá a tollal, hogy megbizonyosodjon róla, hogy fog még a tolla - Vajon mennyire fognak hülyének nézni?
- Nagyon - válaszoltam.
- Költői kérdés volt...

Tizenöt perc múlva Joana négy tálcával egyensúlyozva jött vissza. Nem tudom, mi tartott neki olyan sokáig, valószínűleg miután a tegyeréből olvasta fel a rendelését, az eladó még egyeztetett a sárgaházzal. Letett egy tálcát Rose elé, elém, majd maga elé is.
A negyedik tálcán csak egy krumpli volt. Joana elővette a legsátánibb mosolyát, amit valaha produkálni tudott - Csak neked, külön. Egyél! - vicsorgott.
- Nem... Nem kérem.
- Ha szereted megeszed a krumplit! - mondta olyan fejjel, mintha éppen gyilkolni készülne. Connor teljesen lesápadt, tágra nyílt szemekkel nézett Joanara. Joana úgy fél percig bírta a játékot, mert ebben a pillanatban kitört belőle a nevetés - Csak vicceltem butus!
- Az... Az jó - nyökögött még mindig sokkhatás alatt.
Az egész tarsaság szakadt már a röhögéstől.

Mindenki szakszerűen elfogyasztotta az ebédjét, még egy órán át dumáltunk.
- Zoé, most már tényleg indulnunk kellene. Fontos, hogy időben ott legyünk.
- Jó, csak még valamit elmesélek!
- Nem. Mennünk kell. Már csak öt perc huszonegy, húsz, tizenkilenc másodperc van a busz indulásáig! Siess!
- Oké oké, megyek már fél perc! - próbáltam még egy kis időt nyerni, de Connor megfogta a karom és húzni kezdett - Nee! Engedj el! - kapálóztam - Huh! Te tényleg jó erős vagy! Tetszik.
És így vonszolt ki egy android rózsaszín szőrös táskával egy lányt, akire precízen rá volt terítve a kabátja. Értem miért fotóztak le heten, amíg kiértünk a buszmegállóhoz.

A buszon utazás sosem volt a kedvencem, de ezen a helyzeten most még az is rontott, hogy Connor velem volt, és a felszállásunk óta csak arról magyarázott, hogy neki nem szabadna itt lennie, neki a busz hátuljában kellene állnia ahol a többi androidnak is. Próbáltam nyugtatni, de nagyon idegesnek látszott. A keze szinte remegett. Megfogtam, és ránéztem - Tudod mit? Tereljük el a figyelmed! Mi lenne ha mesélnél arról hogy hova is akarsz vinni?
- Ne-nem tudok!
- Miért?
- NEM TUDOK ÉS KÉSZ! HÁTRA KELL MENNEM!
- Dehogy! Senki se tudja, hogy itt vagy! Nem lesz semmi baj - mosolyogtam rá, miközben a másik kezemmel is megfogtam a remegő kezét. A busz még csak három utcát hagyott el, ezért elgondolkodtam azon, hogy vajon nem-e kap itt pánikrohamot. Connor felemelkedett egy kicsit a székről, de én visszahúztam.
- Figyelj, Zoé! Hátra kell mennem. Benne van a programomban, nem ellenkezhetek!
- És mégis miért nem?
- Nem érted? Ha nem csinálom azt amit mondanak nekem akkor én is deviáns leszek! És hidd el, jobb ha nem akarod azt!
- De attól még nem változna semmi! Én itt lennék veled!
- Az lehet, de mindenki engem akarna elkapni, és utána deaktiválni! - monta hangosan. Egyre idegesebb volt. Kitépte a kezét az enyémből és elindult hátra. Én is felálltam és utána mentem - Kérlek... - Utánanyúltam, megfogtam a vállát, majd minden erőmet összeszedve megfordítottam. Csak állt előttem és nézett. Én nem hezitáltam, mindent be kellett vetnem azért, hogy ne legyen ennyire szabálykövető, ezért visszagondoltam arra a sok régi mesére, amit még a szüleimmel néztünk kiskoromban. Nem voltak túl hasznosak a logikus gondolkodásom kifejlődésében, de amit megtanultam belőlük, az az volt, hogy a szerelem mindent megold. Megmarkoltam Connor vállát, magamhoz húztam, majd megcsókoltam hosszan, szenvedélyesen.
Connor szemmel láthatóan zavarban volt, de még mindig nem indult el visszafelé - Zoé, ez nem egy tündérmese. Ez itt a valóság, és ebbe bele kell törődnöd. Vannak dolgok, amik ellen nem tehetünk semmit - megfordult és hátrasétált. Én meg csak álltam ott mint egy idióta, miközben mindenki engem nézett. Nagyon kínos volt. Megint azt a fájdalmat éreztem, mint amikor elmondta, hogy miért nem lehetünk együtt.
Visszakullogtam a helyemre, lezuhantam a székre. A bal szememből egy könnycsepp folyt ki. Ráharaptam a számra, és letöröltem. Erősnek kellett lennem. Senki sem láthatta, hogy mennyire megtörtem.