Careless [magyar]

2.

Egész este a gépemen kutakodtam. Na jó, közben azért lementem csipszért, mert anélkül nem is lennék önmagam. Viszont nem emlékszem mikor hagytam abba. Így lehet, hogy másnap délben, az érintőképernyős billentyűzeten ébredtem fel, és csak reménykedni tudtam hogy a nyálam nem áztatta teljesen szét. Valamennyire összekapartam magam, és lementem hogy reggelizzek... Khmm... Ebédeljek. De legalább megspóroltam a reggeli árát. Nem is gondoltam hogy ennyire környezetbarát vagyok.
Lementem, de amikor leértem szomorúan konstatáltam hogy már mindenki evett. Úgyhogy megint egyedül kellett ennem. Vagyis majd Trina eszik velem. Bár az nem sokat ér, kivéve hogy legalább elmondhatom, hogy valaki ott ült velem az asztalnál. Egy romantikus vacsora kettesben... Egy androiddal... Kezdek megőrülni.

Az egész napom megint azzal telt el, hogy legalább a fiú nevét megtudjam. De... Még mindig semmi. De legalább egy újabb napot elcsesztem erre. Csak egy képet találtam hajnali négykor. A neten fent volt az arcképe. De semmi leírás. És még azt sem lehetett megtalálni kitől származik a kép. Valószínűleg valami hadititkot találtam meg. Mostanában sokszor megesik.
Most sem sikerült elalvás előtt elmászni az ágyamig, de mivel előrelátó voltam most már tettem egy plédet a fejem alá. Egész kényelmes volt.
Reggel az ébresztőóra csörgése zavarta meg az álmom. Vagyis az eddigi legmélyebb alvásom.  Természetesen mint mindenki én is kinyomtam. Az egész reggelemnek ez volt a fénypontja. Még plusz öt perc. A boldogságomat csak egy dolog tudta romba dönteni. Trina. Apu kiadta neki azt a parancsot, hogy ha azt a jelet kapja az ébresztőtől, hogy már megint megnyomtam a szundi gombot, akkor jöjjön és ő keltsen fel. Szerintem ennek egyikőnk sem örült. Jópárszor elképzeltem már, ahogy kettétöröm azt a hülye robotot. Ki nem állhatom az androidokat! Annyira ijesztőek... Úgy néznek ki, mint az emberek, olyan a hangjuk mint az embereknek, csak nincsenek önálló gondolataik, érzéseik. Rémisztő. Nem szeretem őket, apukámat is azért rúgták ki, mert egy androidot venni sokkal jobban megérte a cégnek. Erősebbek nálunk, okosabbak, és sokkal intelligensebbek. Egy nap mindannyiunk munkáját elvehetik.
Na jó, ne gondolkozzunk ennyire negatívan. Bár még csak akkor keltem fel, nem tudtam másra gondolni, csak arra ahogy beolvasztom az összeset egy állólámpának. Brutális gondolataim voltak... Tudom...
Trina konkrétan a lábamnál fogva húzott le a lépcsőn. És igen. Nagyon kemény a lépcső. Teljesen zombi voltam. Kereken kettő órát sikerült aludnom. A szüleim  meg is lepődtek amikor Trina elmondta nekik hogy a billentyűzeten aludva talált rám. Köszi. Most már a géptől is biztosan el leszek tiltva.
Félálomban összeszedtem magam, már amennyire tudtam, és elindultam a sulim felé. A külvárosban laktunk, csak az volt a szerencsém, hogy a buszmegálló közvetlenül a házunk előtt volt. Így még ilyen félholtan is el tudtam odáig kúszni. A sofőr már ismert, úgyhogy nem kellett minden reggel drogtesztet csináltatnia velem. Tudta, hogy csak fáradt vagyok...
Amikor végre elértem a sulim bejáratát, Joana már ott várt rám. Úgy látszott, hogy mondani akart volna valamit, de még idejében észrevette hogy hozzám ilyen állapotban nem érdemes szólni, mert még ott helyben felakasztanám. A termünk az első emeleten volt. Na, most képzeljétek el, ahogy egy alkoholista próbál segíteni egy zombinak felmenni a lépcsőn. Ja, kb így úgy néztünk ki.

Amíg az órák be nem fejeződtek nekünk nem volt időnk beszélni arról, ami szombaton történt, mert még a házikat is valahogyan össze kellett gyűjteni óra előtt. Ez volt a legnehezebb. Mert jöttek másoktól azok a kifogások, hogy nem, csináld meg magad meg hogy nem biztos, hogy jó, úgyhogy inkább kérd el valaki mástól, meg ilyenek.
De hetedik óra után végre valahára elindulhattunk megbeszélni az ügyes bajos dolgainkat, és persze enni egyet az egyik gyorsétteremben. Nyilván megint annak a helynek a közelébe akartunk menni, ahol ezelőtt találkoztunk a rejtélyes sráccal. Hátha lesz egy kis szerencsénk. Bár ahogyan magunkat ismerem, az egy óriási csoda lett volna, a mi balszerencsénk mellett.
- Szóval... Találtál valamit?
- Nem. Semmi sincs fent a neten pedig már a darkweb oldalakat is átnéztem.
- Én találtam egy képet... De semmilyen adat nincs róla.
- Küldd át! Ezzel már legalább el tudunk indulni valahol.
- Nem jó. Mindent titkosítottak.
- Az nem gond! Tudod hogy profi vagyok!
- Ja, meg egy kicsit egoista - jegyeztem meg mosolyogva. Gyorsan elővettem a telefonom, és hozzáérintettem a barátnőméhez.
- Köszi! Otthon mindent meg fogok nézni!
- Oké. De hidd el, nekem sem sikerült - mondtam miközben beütöttem a rendelésünket egy monitoron. Nem kellett sokat várnunk a kajára, bár manapság ez már mindennapi. Ezt is az androidok csinálták, ezért is volt mindig minden tökéletes. El is foglaltuk a helyünket az egyik ablak melletti asztalnál. Mivel a suliban is későn végeztünk és még ide is el kellett sétálnunk, már eléggé besötétedett, és még az eső is el kezdett esni. Nagyon sejtelmes lett minden odakint.
Engem ez nem különösebben zavart, csak élveztem a csirkés szendvicsemet, meg a mellé kapott sültkrumplit. Lassan már a közvilágítás is felkapcsolódott. Amikor elpusztítottunk mindent ami az asztalunkon volt, majdnem azt is ami a szomszéd asztalon, összeszedtük a magunkat, felvettem a pulcsim, és előkotortam az esernyőmet a táskám aljáról, a blokkok és a rágóspapírok közül. Egyszer csak azt vettem észre hogy a barátnőm csak bámul ki az ablakon, a sötétségbe.
- Mit nézel? Elbambultál?
- Gyere gyorsan! Az nem Ő?
Oda ugrottam az ablakhoz és néztem. A heves eső és a félhomály miatt alig kivehetően de ott állt két ember. És biztosra tudtam volna mondani, hogy az alacsonyabbik úgy nézett ki, mint az, akit napokig kerestem. Megint ugyanaz a pulcsi volt rajta. És éppen egy újságosnál állt, azzal a pasassal akit eddig még sosem láttam.
Azon nyomban kirohantam a szakadó esőbe, persze magamhoz híven az esernyőt bent felejtettem. Az út másik oldalán álltak, de engem nem érdekelt. Átfutottam az úton, és ezért majdnem el is csaptak. De épségben átjutottam.
Elindultam feléjük. Most már jobban láttam őket. A férfi akivel még nem találkoztam,  egy kicsivel magasabb volt annál a fiúnál aki megmentett, és úgy az ötvenes éveinél járhatott.
Teljesen kifulladtam amire odaértem. Közvetlenül mögötte álltam, de nem mertem szólni. Aztán vettem egy mély levegőt, és megragadtam a karját.
Ő teljesen meglepett arccal hátrafordult.
- Zoé?
- Ki vagy te?
Csönd. Eléggé idegesnek látszott.
- Kérlek! Válaszolj! És honnan tudod a nevem?
A fiú csak nézett rám. Nem tudtam megmondani, hogy éppen mire gondolhat. Örül nekem? Tetszem neki? Vagy éppen azt látja maga előtt, ahogyan kibelez. Most olyan fura volt. Eddig nem ilyennek láttam.