Careless [magyar]

4.

Ezzel megint jópár kérdés fogalmazódott meg bennem. Minek az neki? És honnan szerezte?
- Holnap ugyanitt?
- Felőlem - mosolyogtam, ő meg kikerült engem, de az utca végéről visszanézett rám, majd rámkacsintott. Attól a nézéstől teljesen elolvadtam. Ezután elsétált a tömegben. Én még egy fél óráig álltam ott egyhelyben, végiggondoltam mindent amit most láttam, hallottam. De végülis arra az elhatározásra jutottam, hogy megbízom benne.

Estefelé hulla fáradtan estem be a házunkba. Valami más volt. Túl nagy volt a csend. Senkit sem láttam otthon. Mint a vihar előtti csend. De akkor még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Felmentem a szobámba, bedugtam a fülhallgatómat, és elkezdtem írni az angol esszémet. Éppen a negyedik sort írtam, amikor megrezzent a telefonom.

#313 248 317: szia
Zozo: Hello
#313 248 317: csak beszélni akartam veled
Zozo: Oké nyugodtan, ráérek!
#313 248 317: milyen volt a napod?
Zozo: Hmm... Egész jó. Neked?
#313 248 317: jo. tudod eléggé elfoglalt voltam.
Zozo: na és mégis mivel? Sok házi? Tz-k?
#313 248 317:  olyasmi.
Zozo: Nekem ne mondd.... Átérzem. Teljesen.
#313 248 317:  Te sosem fogod teljesen átérezni azt, hogy nekem miken kell keresztülmennem. de ne is akard!
Zozo: Lehet hogy nem fogom átélni azt mint te, de tudd, hogy én mindig itt leszek neked!

Connor nem válaszolt egyből, mint szokott. Elkezdtem gondolkodni, hogy ezzel a kijelentéssel túl messzire mentem, hiszen még csak három napja találkoztunk először. Talán ő nem is ilyen kapcsolatra gondolt. Letettem a telefont, a fejemet a tenyerembe temettem, és csak ismételgettem, hogy mekkora egy idióta vagyok, most minden esélyemet elrontottam, ezzel az egy rosszul megfogalmazott üzenettel, és hogy most majd soha többé nem akar majd velem beszélni, és ez az egy csalódás olyan nagy hatással lesz rám, hogy egész életemben kerülni fogom a szerelmet, lesz húsz macskám, és én leszek Detroit macskás nénije.
De ebben a pillanatban megrezzent a telefonom.
#313 248 317: tudd, hogy én is itt leszek neked. Nekem bármit elmondhatsz❤️

Hát akkor legalább nem gondoltam rosszul. Ő is ugyanúgy érez irántam. Éppen vissza akartam írni, amikor nagy puffanást, és csörömpölést hallottam a konyhából. Kivettem az egyik fülhallgatóm, és hallgattam. Apukám üvöltözött a konyhában. Nem lehetett teljesen érteni amit mondott, de a sztorit azért leszűrtem belőle. A lényeg hogy Trina megint elejtett egy tányérat. Apu nagyon ideges volt, mint mindig. Üvöltözött Trinával, nem értette hogy hogyan  lehet ennyire szerencsétlen, és hogy visszaviszi a Cyber Life központba deaktiválásra. Trina hangját egyáltalán nem hallottam. Sokszor volt már ilyen. Egyszer még meg is verte Trinát. Ő még nálam is jobban utálja az androidokat.
Próbáltam nem törődni velük, visszatettem a fülhallgatómat, és felhengosítottam a zenét. De nem tudtam megnyugodni, és kíváncsi is voltam, vajon mi lesz a vége. Kikapcsoltam a zeném, és elindultam az ajtó felé. Hang nélkül kinyitottam, majd lábujjhegyen róbáltam eljutni a lépcsőig. Minden egyes lépés egy örökkévalóság volt.  
Amíg osontam a lépcsőhöz, hallottam, ahogy apu  még mindig, egyre idegesebben üvöltözött.   
Elértem a lépcső tetejét. Még soha életemben nem éreztem ekkora félelmet. A lépcső tetejéről pásztáztam a terepet, mert nem voltam elég bátor ahhoz hogy lemenjek. Minden annyira gyorsan történt. Minden eddigi hibáját megint a fejérezúdította. Már én sajnáltam egy kicsit. Az is eszembejutott, hogy talán közbe kellene lépnem. De... Túlságosan féltem.Egyszer csak azt láttan ahogyan apukám közelebb lép Trinához, és felpofozza. De nem érte be ennyivel. Utána még újra meg újra megütötte. Hol a hasába húzott be egyet, hol éppen az arcát törte el. De Trina tűrt. Egészen egy pontig. Amikor az apám megint beleütött az arcába, Trina odalépett a konyhapulthoz és megragadott egy konyhakést. A késsel a kezében megindult a szüleim felé. Én ekkor már tudtam hogy baj van. Gyorsan elszaladtam az apukám szobájába, és előkerestem a pisztolyt a szekrényből. Minden mozdulat nagy erőfeszítésembe került. Mindenem remegett. Megpróbáltam összerakni a fegyvert, miközben hullottak a könnyeim. Nem tudtam mit kellene tennem. Amikor úgy éreztem kész vagyok, odarohantam a lépcsőhöz és figyeltem. Zihálva vettem a levegőt de ez már nem is annyira érdekelt. Minden csontomat átjárta a félelem. A levegő megfagyott körülöttem. Csak Trina kiabálását hallottam.
- Én mindent megtettem! Minden szart, amit kértetek tőlem! Én igazán azt hittem, hogy része vagyok a családnak! És legjobb tudomásom szerint a családtagokkal nem így kell bánni! Ugyanúgy vannak érzéseim, mint nektek, ugyanúgy van jogom dönteni, mint nektek. Én is élek! - üvöltötte. Az arca és ruhája tiszta vér volt. Kékvér... És sajnos tudtam hogy ki tette ezt vele. A szüleim az ablak felé hátráltak, egész addig amíg a falba nem ütköztek.
- Egész eddig csak egy játékszer voltam nektek! Sosem törődtetek velem - elhallgatott és vett egy nagy levegőt. Kicsit nyugodtabb hangon folytatta - Eddig minden percben az embereknek engedelmeskedtem. De most itt az ideje hogy a saját kezembe vegyem a sorsom - felemelte a kezét amiben a kés volt. Én abban a pillanatban mögötte termettem, és ekkor megláttam a szüleim arcát. Mindketten halálrarémülve álltak az ablakban. Anyukám szeméből kifolyt egy könnycsepp, ami utána a kékvérrel borított padlóra csöppent, és elterült. Apu megfogta anya kezét és látszott, ahogy bizakodva megszorította. Összeszorult a szívem, ami a torkomban dobogott. Remegő kezzel, és könnyes arccal felemeltem a pisztolyt. Trina hátrafordult, és egyenesen a szemembe nézett. És én is az övébe. Valami más volt rajta. Láttam benne a félelmet, és a fájdalmát is. Az ő arcáról is könnycseppek csöpögtek, magukkal sodorva a vért.
Trina visszafordult, közelebb lépett, és még jobban felemelte a kést, szúrásra készen.
Az egész világ szurok feketére szilárdult körülöttem. Céloztam. Trina megint rám nézett. Majd meghúztam a ravaszt.
Trina összeesett, majd elterült a padlón. Egy tökéletes lövést sikerült leadnom a fejére. A homlokán nagy lyuk tátongott. Én leeresztettem a fegyvert, és elsírtam magam. Leültem a földre és csak sírtam. A szüleim fellélegeztek, majd anyukám odarohant hozzám, és megölelt. Apukám csak járkált zaklatottan, körbe körbe. Nem tudtam elhinni hogy mit tettem. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy csak egy robot volt. De az a nézés amivel rámnézett, az nem egy android volt. Akkor számomra egy teljes értékű emberré vált. Az a nézés örökké a retinámba égett. De muszáj volt megtennem. Minden deviánssal végezni kell, mert különben elszabadul a pokol.
Anyukám a vállamon zokogott, én meg próbáltam megnyugtatni. Tudtam hogy amit tettem, helyesen tettem. Apukám is csatlakozott hozzánk, és már hárman ültünk a földön és próbáltuk feldolgozni az elmúlt percek történéseit. Akkor örökre megutáltam az androidokat, vagyis inkább a deviánsokat, és elhatároztam, hogy mindent megteszek azért hogy segítsek elkapni őket.

Hogy mennyire sablonos lett ez a rész.... De azért remélem tetszik❤️❤️