Tʜᴇ Bɪᴛᴛᴇɴ¹ ×Larry Stylinson×

part 23

Egy romos városba vezetett az utunk.
- Mi ez a hely? - motyogtam magam elé.
- A lancszemek városa.
- Szóval vègig itt voltál?
- Itt a fajtámmal lehetek. - mondta közben rám se nézve. Csak bámúlt maga elé s mikor elengedtem volna a kezét, megszorította.
- Azt hiszem nekem nincs keresni valóm itt. - suttogom és érzem, amint könnyeim a szemem marják, ahogy az ismételt elválásra gondolok.
- De igenis van. Én. Mi. - nem válaszoltam. - mit szólnál, ha ezentúl itt élnénk? Biztonságban. Kaptam saját házat, az lehetne a közös otthonunk.- hozzábújtam a karjához.
- Szeretlek Louis.
- Ezt vehetem igennek?
- Természetesen. - felém fordúlt és megcsókolt.
- Gyere, megmutatom a házat. Tetszeni fog. - bólintottam s megindultunk a ház felé. Kívülről nagyon romos, de ahogy beléptem beleszerettem. Egyszerűen mesés. - Menj mézz körbe.
- Jó. - s ezzel elrohantam körbenézni. Minden gyönyörü, de ami leginkább megragadta a figyelmem az a gyerekszoba. Vagyis az ottani egyetlen bútor a bölcső. Összefacsarodott a szivem, ahogy rádöbbentem, nekünk soha sem lehet erre szükségünk, pedig minden álmom, hogy lehessen Lou- val közös gyerekünk. De ez a hátránya a meleg pároknak, nem lehet babájuk. Örökbe fogadni, pedig nem ugyan az.
- Hazz? - jött mögém szerelmem. - Mi a bajm szivem? - ekkor ő is ránézett a bölcsőre.
- Egyszer szeretnék kisbabát. - mondom.
- Fogadjunk örökbe? Bár az itt veszélyes lenne. Mit szólnál, ha majd elköltöznénk egy emberi városba?
- Hm? - kaptam rá a tekintetem. - Én azt hittem szeretsz itt. Elvégre itt mindenki olyan mint te. - suttogtam el a végét, nehogy rosszul érintse.
- Ez igaz. De érted bármire képes vagyok.
- Köszönöm. - somolyogtam a kék szemekbe nézve.
- Hazz... megnézed a hálószobát? - nézett rám selytelmesen.
- De Lou! - sikkantottam fel, kacagva.
- Ugyan bebi, ha nem akarod nem kell semit sem csinálnunk. - mosolygott tovább.
- Én szeretném ha nem sietnénk el.
- Megértem és várok rád. - csókot nyomott a homlokomra. - De attól még összebújhatnánk, nem?
- Minden vágyam. - s ezzel a hálószobába vonúlva kifeküdtünk a hatalmas ágyra. Egymáss karjaiban aludtunk el, s akkor éreztem igazán, otthon vagyok.