Vidéki tájakon

4 [Jó, hogy újra itthon vagy]

A város nyugodtnak tűnt, így az autó hátsó ülésén utazó fiú úgy érezte, ő az egyetlen ebben a nyamvadt világban, aki sosem lehet boldog. Minden ellene volt, legalábbis ő ezt érezte.

Édesanyja nem szólt hozzá az úton, tudta, hogy fia nem szeretne beszélni a történtekről, legalábbis még nem. Nem akarta faggatni, hiszen tudta, hogy úgy is megbeszélik majd ezt az egészet. Jungkook édesanyja egy szeretetreméltó kedves nő volt. Gyermekei voltak számára a legfontosabbak, és mindig igyekezett úgy nevelni őket, hogy erős, magabiztos, sikeres felnőttek legyenek. Nem véletlenül tekintette Jungkook a szüleit a legcsodálatosabb embereknek. Ők adtak neki erőt, és ők segítették végig ezen a hosszú és kihívásokkal teli úton. A fiú azt is tudta, hogy egyedül szülei lesznek képesek kirángatni őt a mélypontról. Nem akart depresszióba esni. Eddig egyszer történt meg vele, hogy összeroppant, és azt sosem akarja még egyszer átélni. Azt érezte soha többet nem mászhat ki abból a mély és hideg gödörből és örökre egyedül marad a sötétben. Jelenleg a benne kavargó érzések is kezdtek hasonlítani a halálvágyra, de erős fiú volt, és nem engedte magát becsapni. Neki még dolga van ezen a Földön, és nem akarja itt hagyni a szeretteit, az életét. Ennyire nem gyáva.

Az autó egyre ismerősebb utcákat rótt, mikor Jungkook felismerte házukat. Szívét melegség töltötte el, mikor végigmérte az udvart és a barátságos családi házat. Minden centiméterre emlékezett. Az udvar cseresznyefáján még mindig ott díszelgett a Dél-koreai zászló, amit még kiskorában tett fel apukájával, ezzel tisztelegve hazájuk előtt. Különösen akkor mutatott szépen az anyagdarab, mikor tavasszal a fa fehér lepelbe burkolózott. A virágok között könnyen kivehető volt a zászló, mégis olyan mintha mindig ott lett volna a helye azon a faágon.

A kis biciklik is ott feküdtek az udvarban. Valószínű testvérei nemrég még kint játszottak. Feltűnt szobájának az ablaka, amelyen a roló fel volt húzva. Jungkooknak ez az apró dolog mérhetetlenül jól esett, hiszen ha le van húzva az ablakon a sötétítő, olyan mintha a szoba tulajdonosa sosem térne vissza. De ahogy a nap rásütött ablakára, úgy érezte szülei mindig haza fogják várni, történjen bármi.

A kocsi felhajtott a garázs elé, majd Jungkook édesanyja leállította a motort. A fiú arcán izgatottság látszódott. Családja hiányzott neki a legjobban az egy éves turné alatt. Szeretett volna édesapjával foci meccset nézni, édesanyjával közösen főzni, testvéreivel játszani. Ezek az apró dolgok voltak azok amikre Jungkook mindig is vágyott. Egy kezén meg tudja számolni, hogy hányszor volt arra példa egy évben, hogy közösen ültek le egy asztalhoz ebédelni. Ritka alkalmak voltak ezek, nagyon ritka alkalmak.

Jungkook nem tudta, mennyi ideig lesz itthon, de úgy érezte hosszabb lesz ez az idő, mint gondolná. Amikor kimondta váratlan mondatát a visszavonulásáról nem igazán gondolt arra, hogy mit fog kezdeni a kihagyása alatt. De biztos volt abban, hogy nem szeretne színpadra állni egy jó ideig. Dalokat továbbra is fog írni, hiszen sosem tudna felhagyni kedvenc időtöltésével. Ihletet is érzett, de nem szerettet volna egy szomorú, „magába zuhanós" dalt kiadni a kezei közül. Az ő dalai mindig pörgősek voltak, erővel telik. Talán ideje változtatnia, és mélyebb, lelkizős dalokat is kiadni magából, hátha minden könnyebb lenne.

Édesanyja leállította a motort, majd kiszállt az autóból. Jungkook ugyanígy tett. Mikor megérezte a földet talpa alatt különös érzés kerítette hatalmába. Biztonság és szeretet sugárzott szét testében. Ahogy körülnézett észrevette, hogy nem hall autókat, nincsenek sikoltozások, nincs tömeg. Csak ő és a végtelen nyugalom. Hallotta a madarak felszabadító csicsergését, a szélkellemes suhogását.

- Gyere Kookie, mennyünk be!- rántotta vissza a valóságba anyukájának lágy hangja.

- Mindjárt megyek, egy kicsit még idekinn maradok.

Édesanyja mosollyal búcsúzott tőle erre a pár percre, majd elindult a hátsó bejárati ajtó felé.

Jungkook ismét egyedül maradt a gondolataival. Végig mérte otthonát, majd a cseresznyefához sétált, és törökülésben helyet foglalt a lombok alatt. Mély levegőt vett, érezte azt a jó illatot, amelyre egy éven át csak gondolni tudott, de megszimatolni soha. Szeretett a kertvárosban lakni. Nem volt messze a főváros, csupán tizenöt perc volt kocsival. Mindig elmerengett azon a fiú, hogy nem messze tőle zsong az élet, ő mégis itt ül és csönd, nyugalom veszi körül. Nem bánta, hogy itt el tudott bújni a világ elől. Elővette a kis dobozt farmerdzsekijéből, majd kivette a fehér rudat a kék dobozból. Jungkook tisztában volt a dohányzás veszélyeivel, nem is tartotta magát láncdohányosnak, csupán alkalmanként jól esett neki beleszívni egy cigibe, és érezni, hogy a nikotin kifejti hatását. Ez is egy olyan pillanat volt. Szájába vette a szálat, majd meggyújtotta, és kellemes érzéssel szívott bele. Mikor érezte, hogy tüdeje eltelik a füsttel kiengedte azt. Művészként látta a dohányzás szépségét, mégis tudta nem helyes dolog csinálnia. De most ez nem számított. Csak szeretett volna lenyugodni és elengedni a történteket, ha nem is teljesen, de egy kis részét. Érezte, hogy a gond a füsttel együtt száll el és válik semmivé.

Közben felállt és a kerthez sétált. A kis tó, amelyet még kiskorában készítettek anyukájával ugyanolyan gyönyörű volt, mint mindig. Tiszta vízén látta saját tükörképét megcsillanni, de inkább hátrálni kezdett. Még nem volt ereje a saját szemébe nézni. Körbesétálta a házat, már nem is számolta hányszor, de még szeretett volna kint lenni a szabad levegőn, és élvezni a napsütést.

- Jungkookie!- hallotta meg legkisebb testvérét, aki pici lábait kapkodva futott rég látott bátyjához.

- Nézd, csak ki van itt!- tárta ki karjait, hogy felvegye kistestvérét. Szoros ölelésbe vonta húgát, és nem eresztette egy jó ideig.

- Minden nap szebb leszel egy kicsit Hyun Ju.- mérte végig kistestvérét.

Világoskék szeme ragyogott még a napsütésben is. Barna haja vállára omlott, mosolya pedig mindig ártatlan és gyönyörű volt. Jungkook mindig jó testvér volt, azonban nem tartotta annak magát. Néha sírva fakadt édesanyjának, mert azt hitte rossz testvér, hiszen alig foglalkozik a nála kisebbekkel. Pedig Jungkook mikor hazajött minden nap leült játszani velük, sok esetben a kis Hyun Juval még barbiezott is, pedig ijesztőnek találta a babákat. Ez azonban nem állította meg őt abban, hogy eljátszanak egy történetet kis húgával, ahol mindig a jó győzött.

Óvatosan tette le kis húgát, mikor feltűnt mögötte Min Ji, a középső gyermek. Jungkook azt látta sokat változott húga, hiszen haja vérvörös volt és göndör. Szemüvege még azonban mindig a régi. A fiú valamiért sokkal szebbnek látta a húgát, ha a szemüvege rajta volt, úgy érezte ad neki egy komolyságot, és mégis egy laza, kedves, közvetlen lánynak tűnt.

- Kit látnak szemeim?- kezdett futni húga felé, majd a magasba kapva megpörgette.

- Szia Jungkook!- viszonozta bátyja gesztusát.

Min Ji tizenhét éves és imádja bátyja zenéit. A legnagyobb rajongójának tartja magát. A tinédzser lány ennek ellenére sosem kérkedett, vagy dicsekedett azzal, hogy ki a bátyja, emiatt mindenki kedvelte az iskolában. Min Ji azonban ennek ellenére nagyon zárkózott lány volt, hiszen sokan csak kihasználták őt testvére miatt. Volt példa, hogy nála aludt egyik barátnője, és éjjel arra kelt fel, hogy a lány bátyja szobájában szagolgatta a pólókat, és zsebre tett pár dolgot. Ezután, az eset után Min Ju nagyon megválogatta a barátait, és nem is talált még egy igazi, nagybetűs barátnőt sem.

- Gyönyörű vagy!- illette kedves mondattal Jungkook testvérét.

- Ugyan...- legyintett a fiatal lány.

Amikor a fiú végigmérte testvéreit végre boldogságot érzett és tudta itthon nem érheti baj. A szeretett családja körében van, akik nem vetik meg semmi miatt. Már nagyon várta, hogy édesapját is láthassa, de ő csak este érkezik meg munka után.

- Nagyon hiányoztatok nekem!- ölelte újra meg mindkét testvérét. Apró könnycseppek hagyták el szemét, viszont most a boldogság váltotta ki belőle a sírást.

- Jó, hogy újra itthon vagy!- közölte örömét legkisebb testvére.

- Tényleg jó... nagyon jó!