Vidéki tájakon

18 [Tánc az esőben]

Még csak hajnal volt, de Jungkook már a zongora előtt ült, ujjai gyengéden nyomták le a billentyűket, ezzel lejátszva a dallamokat. A fiú minden érzelmét bele adta az éneklésbe, miközben realizálta, hogy már csak pár simítás van hátra és kész lesz. Büszkeséggel töltötte el, hogy végre tudott alkotni valamit, ami a szívéből jött. Bár minden dalát szerette és mindegyik az ő érzéseiről szólt, mégis ez volt az a dal, ami a leginkább megmelengette a szívét. Pontosan tudta miért, hiszen a dal ihletője Jimin volt, aki az erkélyen állva figyelte a hatalmas cseresznyefa alatt éneklő fiút.

Jungkook előtt hevert a dalszöveg és a kotta, ami jelenleg a legnagyobb kincs volt számára. Hangja betöltötte az udvart, így a ház lakói egyenként kimentek nézni Jungkookot. Szemeit becsukta miközben átadta magát a dalnak, így mit sem vett észre abból, hogy egyre több szempár szegeződik rá. Csak átadta magát a dallamnak, érezte a zenét a szívében, hagyta, hogy lehúzza a mélybe ez a fantasztikus érzés.

Mikor befejezte a dalt lassan kinyitotta szemeit, és realizálta, hogy az összes művésztársa őt figyeli. Büszkeséget látott a szemükben, amire már nagyon régóta vágyott. Tudta, hogy talán ez az első alkalom, hogy a zene hatotta meg a közönséget, és nem ő. Mindig is ez volt a célja. Adni valamit, ami részese lesz a másik jellemének, amit hordozni fog és emlékezni rá. Jungkook úgy gondolta erre a zene a legalkalmasabb. Mindenki szereti a zenét, hiszen üzenete van, ami segít átvészelni a nehéz időszakokat, vagy boldoggá tesz. Mindegy merre járunk, akárcsak vásárolni is, de a zene mindig velünk van, mintha nem tudnánk létezni nélküle. És nem is akarunk.

Jungkook hatalmas mosolyt eresztett társai felé, melynek hatására mindenki elkezdett tapsolni, kivéve az erkélyen álló Jimin. A korláton támaszkodott és Jungkookot kémlelte. Most valami olyan csillant a tekintetében, amit eddig sosem látott az énekes. Nem tudta pontosan megfogalmazni, hogy mit lát a másik szemében, de érezte az erőt, ami egész testében áramlott. Egyetlen ember sem nézett így rá soha. Miközben Jimint figyelte a fiatalabb felegyenesedett, úgy tűnt mondani fog valamit. Végig simított saját ajkain, és halkan, szinte suttogva kezdte el mondani.

- Szeretlek! - senki nem látta, vagy hallotta, hogy Jimin mit üzen a zongoránál ülőnek. Erősen artikulált, hogy Jungkook le tudja olvasni a szájáról, amit mond. Az énekes lefagyott egy pillanatra. Érzései talán sosem voltak olyan tiszták, mint ebben a pillanatban. Minden értelmet nyert, minden egyes gondolat a helyére került. Tudta, hogy az egyetlen dolog, amit eddig át akart élni itt áll tőle húsz méterre és csak rá vár.

Hirtelen felpattant a zongorától is hihetetlen gyorsasággal kezdett futni Jimin felé. A Kagylólak lakói gyorsan félre álltak, ezzel utat adva Jungkooknak. A fiú sebesen belépett a házba, majd felszaladt a lépcsőn, ki az erkélyre. Kapkodta a levegőt, de nem állt meg egy pillanatra sem. Közelebb lépett Jiminhez, és magához húzta.

- Mond még egyszer! - kémlelte a másik szemeit.

- Szeretlek Jungkook!

- Én is szeretlek - nyomta homlokát a másikéhoz. Mindketten elmosolyodtak, mit sem törődve az udvaron lévő személyek teljes figyelmével. Azt érezték minden megszűnik, csak ők ketten vannak. Nincsenek emberek, sem fájdalom, csakis a színtiszta boldogság és szeretet, amit egymás iránt táplálnak.

- Megcsókolhatlak? - kérdezte Jungkook.

- Nem hiszem, hogy engedélyre lenne szükséged.

Ajkaik eggyé váltak, melynek hatására az összes művész és Mrs. Lee tapsolni kezdett. Jungkook most először csókolt meg valakit a nyilvánosság, és most először volt büszke arra, hogy szerelmes. Nem szégyellte magát, mert egy fiút választott, inkább áldásnak tartotta. Felvállalta magát és szerette azt, amilyen. Életében először.