Magnolia High School | ✔️

13. fejezet

November 8., szombat
Reggel alig bírtam felkelni az ébresztőmre. Nagyon rosszul voltam, iszonyatos hányingerem volt, és a fejem is borzalmasan fájt.
Amikor megláttam magam a tükörben, valósággal megijedtem. A szemeim véreresek voltak, be voltak dagadva, és sötét lila karikák húzódtak alattuk.
- Jesszusom! - mormoltam. Megmasszíroztam a halántékomat, Milát és Sophiet pedig nagy nehezen kikeltettem az ágyból.
- Sietni kéne - néztem meg az időt a telefonomon.
- Hová sietünk? - nyújtózkodott Mila.
- Szerinted mégis hová?
- Basszus, ma szombat van? - esett le neki a tantusz.
- Aha - mondtam.
Mindhárman gyorsan elkészültünk, majd elindultunk az állomáshoz. Felszálltunk a vonatra, majd miután vettünk jegyeket, beszélgetni kezdtünk.
- Én itt leszállok - nézett ki az ablakon Sophie, fél óra után.
- Én is - állt fel Mila.
- De te nem itt laksz.
- Nem, de anyum átjött a városba vásárolni, szóval itt felvesz engem, és együtt megyünk haza - vigyorgott.
- Akkor majd hétfőn találkozunk, a hétvégén meg majd írunk - mosolyogtam rájuk erőltetetten.
- Rendben. Addig se szomorkodj miatta! Nem éri meg! - mosolyogott rám kedvesen Sophie, majd miután mindketten megöleltek, leszálltak a vonatról.
Nekem hátra volt még újabb fél óra út, ezért épp készültem feltenni a fejemre a fejhallgatót, mikor egy ismerős arcot láttam meg közeledni felém.
- Szia Ava! - köszönt Aiden.
- Szia! Hát te?
- Most jövök haza a koliból. Te?
- Úgyszintén - vontam vállat. - Nem akarsz leülni hozzám? A barátmőim már leszálltak?
- Ha nem zavarok - kacsintott rám, mire elpirultam.
- Dehogy is! - visszatettem a táskámba a fejhallgatót.
- És mi újság? A barátoddal kibékültetek?
- Hát, igazából szakítottunk - mondtam komoly hangon, de mikor ránéztem, ő elnevette magát.
- Bocsi, csak amikor leginkább komolynak kéne lennem, akkor jön rám a nevetés - mondja, mire én is el kezdek röhögni. Így belegondolva, hiába próbáltam komoly lenni, igazából én magam sem vettem annyira komolyan a dolgot, mint kellett volna. Hálás vagyok Aidennek, amiért sikerült felvidítania, és kicsit elterelnie a figyelmemet Noah-ról.
- Megérkeztünk - pattantam fel.
- Merre mész? - kérdezte, miután leszálltunk.
- Jobbra - mutattam. - Te?
- Én balra - nézett a szemembe, mire mindketten újra nevetni kezdtünk. - Nem lenne ma kedved találkozni?
- De, persze!
- És hol? - nézett körül.
- Ugyanitt, ahol az én utam jobbra tart, a tiéd pedig balra, és középen pedig találkozunk - tűrtem egy hajtincsem a fülem mögé.
- Egyetértek. És hány órakor?
- Nem is tudom. Hatkor jó lenne neked?
- Én egész nap ráérek - gondolkodott.
- Őszintén szólva én is. Akkor hatkor ezen a helyen! Szia Aiden! - köszöntem el.
- Szia Ava! - intett mosolyogva.
Hazafelé gyalogolva azon járt az eszem, hogy Aidennek milyen a mosolya. Mármint nem félreérteni, nem azért törtem az agyam ilyenen, mert szerelmes vagyok belé, vagy ilyesmi, szimplán olyan különlegesen mosolyog. Van benne valami fura. Kicsit titokzatos, de annyira szívmelengető, őszinte, és vidám, hogy feldobja az ember napját.
- Heló! - léptem be a házunkba.
- Szívem! - jött ki anyu a nappaliból. - Milyen volt az utad?
- Tűrhető, de már nagyon fáradt vagyok - öleltem át.
- Noah is jött? - nyomott egy puszit a homlokomra.
- Szakítottunk - mondtam már-már félkómásan.
- Szakítottatok? - tátotta el a száját.
- Majd később elmondom, de most muszáj lefeküdnöm aludni - öleltem át mégegyszer, majd felmentem a szobámba. - Végre itthon! - suttogtam, s bedőltem az ágyamba.
Dél tájékán keltem fel, és fáradtabbnak éreztem magam, mint alvás előtt voltam. A fürdőszobában hideg vízzel megmost az arcom, a hajam konytba fogtam. Lementem a földszintre, ahol anyu épp az ebédet készítette.
- Jól aludtál, Kincsem? - fordította meg a palacsintát a serpenyőben.
- Igen, de így is nagyon kivagyok - sóhajtottam.
- Vegyél be vitamint, meg igyál sok vizet, hátha az segít - nyitotta ki a ,,gyógyszeres fiókunkat", amiből kivette a szétrágható tablettát.
- Úgysem lesz tőle jobb, de nem baj - vettem be kettőt.
- Na, és most mesélj! Hogy-hogy szakítottatok Noah-val? Olyan rendes srácnak tűnt nekem.
Elmondtam neki minden okot, amiért úgy éreztem, hogy nem bírom folytatni Noah-val.
- Hmm...
- Hmm? Ennyi? Hmm? Egy kis regényt mondtam el neked szívem fájdalmáról, erre csak hümmögsz egyet? - nyomtam tejszínhabot a palacsintámra.
- Hát ja. Most mit akarsz, mit  mondjak? Hogy ügyes voltál fiam, amiért dobtad őt? Vagy azt, hogy együtt kellett volna még maradnotok? Ez a te döntésed, nem az enyém.
- Na köszi - nevettem.
Ő felállt, mégegyszer megölelt engem, és kiment a szobából, otthagyva engem a kusza gondokataim és a kétségeim között.
Felmentem a szobámba, ahol négy óráig sorozatokat néztem, és Sophieval írtam Messengeren. Fél ötkor elmentem zuhanyozni, majd kapkodva elkészültem fél hatra.
- Hová sietsz? - kérdezte anyu, amikor a cipőmet vettem.
- Egy kedves sráccal találkozom a városból.
- De ugye nem...
- Nem randi - fejeztem be a mondatát, nyomtam egy puszit az arcára, és már úton is voltam az állomásig. Aiden már ott várt.
- Nem tudom, hogy ilyenkor mit szokás adni, de azért remélem tetszik - mondta enyhén elpirulva, miközben odaadta a kezében lévő rózsát. A virágot csodálattal néztem. Még sosem kaptam senkitől rózsát. Noah-tól sem.
- Köszönöm! - öleltem át. Ő meglepődve karolt át.
- Tetszik? Nyugodtan megmondhatod, ha nem, én csak... - kezdett volna szabadkozni, de én félbeszakítottam.
- Hé, nyugi! Nagyon tetszik! Szeretem a rózsákat - mosolyogtam rá.
Megbeszéltük, hogy elmegyünk az egyik étterembe enni valamit. Miután már rendeltünk, beszélgetés közben az jutott eszembe, hogy Noah-val étteremben sem voltunk. Noah-val konkrétan semmit nem csináltunk, amit egy igazi randin szokás. Helyette belecsöppentünk a közepébe, a problémákkal együtt, amit így sokkal nehezebb volt megoldani. Talán ez is volt az oka annak, amiért szakítottam vele, de nem vagyok benne biztos. Nem vagyok biztos az érzéseimben.
- Hogy ízlik? - mosolygott.
- Nagyon finom. A tiéd?
- Az enyém is szuper!
Evés közben megláttam, hogy odakint a kertben van egy pavilon, ahol párok táncolnak.
- Szeretsz táncolni? - kérdezte.
- Szeretek, de nem tudok - nevettem zavartam.
- Igazából én sem, de ha gondolod, akkor botladozhatunk együtt evés után - kacsintott rám.
- És ha rálépek a lábadra? - húztam a számat.
- Akkor többet nem találkozhatunk! - mondta komolyan, azonban szemei sarkában megjelentek a nevetőráncok.
- Akkor ez egy búcsútánc lesz, magamat ismerve.
Miután befejetük a vacsorát, Aiden fizetett, majd kimentünk a kertben lévő fehér pavilonba, ahol egy-két szerelmespár táncolt. Aiden a kezeit a derekamra tette, én a nyakába az enyéimet, majd táncolni kezdtünk, pontosabban csak egymásba kapaszkodva dőlöngtünk. Arcunk között pár centiméter volt, szemeink ragyogtak a boldogságtól.
- Ha tudnám, hogy nem vagy szerelmes a volt barátodba, most megcsókolnálak - mondta keserédes mosollyal.
- Ha nem lennék szerelmes belé, akkor hagynám, hogy megcsókolj - simítottam végig arcán, majd egy puszit nyomtam rá. Ő lehunyta a szemeit, szája széle enyhén megremegett. Fejemet a vállára hajtottam, hogy elkerüljem a szemkontaktust. Nem akartam elrontani a pillanatot, hiszen csodálatos volt, de rosszkor ismerkedtünk meg, rossz helyen. Talán egy másik világban, ha Noah nem lenne, akkor Aidenbe lennék szerelmes, de nem vagyok.
- Remélem azért barátok maradhatunk - nézte cipője orrát a búcsúzáskor.
- Én is remélem - emeltem fel a fejét az ujjammal, átöleltem, majd elindultam hazafelé.
Nem néztem vissza. Nem akartam, hogy mégjobban fájjon a szívem.