Magnolia High School | ✔️

18. fejezet

December 19., péntek
Az utóbbi egy hónap elég eseménydús volt, minden szempontból.
December első hetén a tanulók többsége izgatottan ment a korcsolya pályára, akárcsak én. Suli után, ha nem volt sok tanulnivaló, a lányokkal gyorsan átöltöztünk, majd felültünk az egyik járatra és lebuszoztunk a pályáig. Nem hazudok, ha azt mondom imádtam minden percét a korcsolyázással töltött időnek!
- Verseny? - kérdeztem a mellettem álló fiút, Iant.
- Naná! - vigyorgott a képembe, majd el is tűnt a szemem elől, mint aki puskából lőttek volna ki.
Ian tizenöt éves, akárcsak én. Évfolyamtársak vagyunk a Magnoliában, és a legviccesebb az egészben az az, hogy egyikünk sem tudott a másikról. Barna szemeivel és már-már feketének tűnő sötétbarna hajával sok lányt csábított már az ágyába a korához képest, de én szigorúan leszögeztem, hogy mi ketten csak barátok lehetünk. Ahogyan észrevettem, eleinte nagyon fura volt neki egy lánnyal ennyi időt együtt tölteni úgy, hogy nem járnak, de idővel megszokta, és szerintem örült neki, hogy a sok pár napig tartó kapcsolata mellett van egy állandó barátsága is. És hogy őszinte legyek, nagyon is megkedveltem  a srácot!
A korcsolyázás után a naponta egyre csak bővülő csapatunk mindig leült egy forró csokira, ami alatt megbeszéltük a sulis dolgainkat, valamint a pályán történt eseményeket. Feledhetetlen volt ez az együtt töltött idő, de egy valami nagyon hiányzott, az pedig Noah volt. Az idén megrendezésre kerülő bált szokás szerint a harmadik osztály szervezi, így szinte minden délutánját a suliban töltötte. Az első pár napban kifejezetten örültem ennek, hiszen a múltkori után nem szívesen beszélgettem vele, főleg nem a bálról, azonban ahogy teltek a napok rájöttem, hogy nagyon hiányzik. Hiányoztak a hosszas beszélgetéseink a körülöttünk lévő dolgokról, az üres fecsegéseink és az értelmetlennek tűnő dolgokkal elütött délutánok, mint amikor a tó partján tanított meg engem kacsázni, vagy amikor unalmunkban Fekete Pétereztünk.
Szinte egész decemberben nem láttam, csak esténként, amikor a városban sétálgattunk. Elmondta a bál témáját, amit egyébként minden harmadikosnak titokban kellene tartania, nehogy kitudódjon. Mesélt az osztálytársairól, ahogyan meglökték a padot, ezzel a földre ejtve a törékeny díszeket.
- Neked milyen napod volt? - mosolygott rám minden alkalommal.
- Csak a szokásos. Koriztunk a srácokkal, tanultam, megnéztem egy részt az új sorozatból, amit elkezdtem és ennyi - vontam vállat.
És ez így ment minden áldott este.
Nem csak Noah hiánya volt fura, hanem az is, amikor a lányok elmentek ruhát venni a bálba, én pedig otthon maradtam az intrin, és átkoztam magam azért, amiért azt mondtam Noahnak, hogy én otthon maradok. Bár az is igaz, hogy akkor még nem tudhattam, milyen sokan is el fognak hívni a bálba.
- Nem akarsz velem eljönni a bálba? - kérdezte a negyedik osztályos Gerald, akinek Tania volt a barátnője, de szakítottak, így a fiú kétségbeesett próbált új párt találni magának. De a válaszom neki is ugyanaz volt, mint mindenki másnak:
- Sajnálom, de nem tudok veled elmenni - mondtam lehajtott fejjel.
Minden alkalommal, amikor valaki elhívott, el tudtam volna magam ásni a föld alá. Miért is mondtam azt, hogy én otthon maradok?
A hétvégéimet anyuval töltöttem otthon, apuval csak egyszer találkoztam, hiszen ő mindig dolgozik, soha sem ér rá. Aiden nagyon kedves volt, gyakran átjött, hogy feldobja a hangulatot, annak ellenére, hogy hivatalosan is a barátzónába került nálam.
- Titanic? - nézett ránk csillogó szemekkel anyu, miközben valami jó film után kajtatott az interneten.
- Inkább a halál - terültem szét a kanapén.
- Szóval nem? - próbálkozott továbbra is.
- Őszintén szólva én sem szeretem - húzta el a száját Aiden.
- Remek! - hitetlenkedett anyu. - Micsoda ünneprontók vagytok!
- Nézhetnénk valami olyasmit, amit nem láttunk már ezerszer - fintorogtam.
Így történt az, hogy sorozatmaratont tartottunk filmezés helyett.
A bálos meghívások és korcsolyázás sem tartott tovább két hétnél, így a suli utolsó hetének a nagy részét Iannel töltöttem. Órák után mindig elmentünk valahová. A kedvencem az volt, amikor a könyvesboltba mentünk.
- Tudod már, hogy mit veszel? - ült le az egyik könyvespolc elé.
- Jelenleg azon gondolkodom, hogy milyen műfajú könyvek között keresgéljek - huppantam le mellé.
- Te jó ég! Akkor itt éjszakázunk! - dörzsölte meg a halántékát. - Egyébként meg mi olyan jó az olvasásban, ha szabad megkérdeznem?
- Remélem most vicceltél! - néztem rá elkerekedett szemekkel. Ezt most komolyan kérdezte? - Az olvasásban minden jó!
- Csak monoton olvasol egy történetet, amit pár hét alatt teljesen elfelejtesz, és csak annyi fog megmaradni benned, amennyit a tartalomban leírnak, így teljesen felesleges elolvasni - nézet körül a helységben.
- Ez egyáltalán nem igaz! Az olvasás egy kaland. Ha egy könyvet olvasol, akkor te magad is mássá válsz, méghozzá a könyv főszereplőjévé. Ahogyan olvasol, a fantáziádban életre kelnek a dolgok, és nem csak bámulsz üres fejjel, mint tévézés közben!
- Ez mondjuk igaz - gondolkodott.
- De még mennyire, hogy igaz! Olvasás közben megdolgoztatod az agyad és a fantáziád. Belecsöppenhetsz egy olyan világba, amit talán egy könyv nélkül soha meg sem ismernél! Bárki lehetsz, aki csak szeretnél lenni, bárhol lehetsz, ahol csak szeretnél lenni. Kell ennél több? Nem hiszem!
- De nem unalmas, hogy egy történet, amit húsz oldalban el lehetne mesélni, az négyszáz oldalban van leírva?
- Az életedet sem pár perc alatt éled le! Akárcsak a valóságban, úgy a könyvben is fontosak a részletek, amik realisztikusabbá teszik a történetet. Így amikor elolvasod a végén, nem arra fogsz gondolni, hogy valami hiányzik az egészből, hanem arra, hogy legszívesebben mégegyszer elolvasnád előlről, úgy, hogy nem tudod mi lesz a vége, hogy újra átélhesd azt a kalandot, amit az első olvasásnál is átéltél.
- Érdekes - mormolta Ian.
Azokon a napokon, amikor nem a könyvesben dekkolva beszélgettünk, volt hogy cukrászdába, vagy moziba mentünk. Ian a filmek megszállottja, így miután kiléptünk a moziból, részletes kritikát tartott nekem egyes történésekről a filmben.
Gyakran suli után is hazakísért, és ez a mai napon sem történt másképp.