Ültem a kanapémon és olvastam a híreket az újságból, egy köhintést hallottam mellőlem. Meglepődtem, hiszen egyedül lakok, és most nem volt nálam Alexis. Felnéztem az újságból. Apa állt nem messze tőlem. Eléggé megijedtem, hiszen ez nem lehet. Ő meghalt...
-Apa, tényleg te vagy az?-kérdem lesokkolva.
-Igen, én vagyok az.
-És hogyhogy itt vagy? És mégis hogy?
Annyi kérdésem lett volna még. De lehet megőrültem, és csak beképzelem magamnak ezt.
-Csak figyelmeztetni szeretnélek.
-Mégis mire?-kérdem. Még mindig bizarr nekem ez a helyzet.
-Vigyázz Alexisre.
-Vigyázok rá, de miért figyelmeztetsz erre?
-Majd meglátod. Nem mondhatok többet.-mondta és eltűnt.
-Apa, nee.
Ki kell szellőztetni a fejemet. Mégis mi a franc történt előbb? És miért figyelmeztetett? Valami baja lesz Alexisnek? Vagy mi? Ezekkel a gondolatokkal indultam el. Nem tudtam merre megyek, csak mentem előre. Egyszer csak megláttam Alexist, legszívesebben odarohantam volna hozzá és megöleltem volna. De ahogy egyre jobban közeledtem felé ő rám kiabált.
-Ne gyere közelebb!-kiabálta. Akkor megláttam vérző karját, és a másik kezében pedig a pengét. Te úristen mi történik? Erre akart figyelmeztetni apa? De elkéstem... De mégis miért tette ezt magával?
-Miért tetted ezt magaddal?-kérdem tőle és próbálok nem bekönnyezni, nem akarok előtte sírni, meg ez nem lenne férfias.
-Összetörted a szívem.-mondja és elkezd futni. Utána futok, de valamiért nem tudtam annyira gyorsan futni, de azért igyekeztem. Valahogy egy épület tetejére értünk. Ő a szélén állt.
-Ne gyere közelebb, mert esküszöm, hogy leugrok.-mondja miközben folynak a könnyei.
-Bármit tettem sajnálom. Én nagyon szeretlek.-könnyezek be. Egy lépést teszek csak előrébb, ő pedig...leugrott.
-Neee...-kiáltom és közelebb megyek, látom ahogy zuhan. Könnyeim megállíthatatlanul folynak.
Az éjszaka közepén izzadva keltem fel. Megnéztem, hogy Alexist nem e keltettem fel, de édesen aludt az említett lány. Még jó, hogy csak egy álom volt... Az ágy szélére ültem és az arcom a tenyerembe temettem.
*Alexis szemszög*
Valamiért felkeltem, nem tudtam aludni. Nem éreztem Gerald ölelését hátulról. Megfordultam. Gerald az ágy szélén ült és a fejét a tenyerébe temette.
-Minden rendben?-kérdem tőle. Felemeli a fejét és rögtön megölel.
-Annyira szeretlek.-mondja sírva.
-Én is. De miért sírsz?
-Rémálmom volt. De nem akármilyen. Elmesélem.
És elmesélte. Engem is meghatott. Szegénykém ezután engem ölelve sírt.
-Szerencsére csak egy álom volt.-mondom és megpuszilom.
-Nélküled nem tudnék élni.-csókol meg.
