-Szóval, amikor kiderült, hogy csak 16 vagy kissé megijedtem. És nem éreztem helyesnek ezt az egészet. Mert sok ez a 12 év korkülömbség. És abban a pillanatban hirtelen jobban érdekelt az, hogy helyes-e vagy sem, mint hogy mit érzek. De aztán gondolkoztam. Arra a sok közös emlékünkre gondoltam. És arra, hogy mennyire boldoggá teszel, és hogy mennyire szeretlek.-mondja.
Ez volt az a pillanat, amikor elsírtam magam. Rögtön magához ölelt.
-Minden rendben?-kérdi.
-Igen, csak...csak nagyon hiányoztál.-bújok hozzá mégjobban.
-Ugye nem sírtál sokat?
-Neem.-kamuzok, és közben lefelé nézek.
-Soha nem akartalak megbántani.-néz a szemembe. Végig simít a karomon, mire felszisszenek. Ijedten néz rám.
-Mi az?-kérdi.
-Semmi.-kapom el róla a tekintetem.
-Vedd le a szvettered.-mondja. Megrázom a fejem. Ennek ellenére elkezdi lehúzni rólam a szvetterem. Meglássa a vágásokat.
-Ezt miattam csináltad?-kérdi. Bólintok. Ha megszólalnék tuti elsírnám magam. Újra.
-Én tényleg nem akartalak megbántani. Nagyon sajnálom.
-Mondjuk úgy, hogy nagyon hiányoztál. Ez az 1 hét rendesen megviselt. Mindennap sírtam, mert féltem, hogy elveszítem azt az egy embert, aki igazán szeret. De most itt vagy velem, ez a lényeg.
Egy könnycsepp lefolyik az arcán.
-Szomorú vagyok, és bűntudatom van, hogy miattam tetted ezt magaddal.-mondja, és puszikat ad a kezemre, ahol a vágások vannak. Majd újra magához ölel.
-Nagyon szeretlek.-puszilja meg a homlokom.
Annyira hiányzott már. Az ölelése, a csókja, a törődése. Úgy minden ami vele kapcsolatos.
-Akkor mostantól minden jó lesz? Akkor nem hagysz el?-kérdem.
-Nem hagylak el. Erre ne is gondolj kincsem. Minden rendben lesz.
-Ígéred?-kérdem.
-Ígérem.-csókol meg.
