Soha sincs vége

Tizedik fejezet

A férfi bevágta azt kocsiajtót. Megnyomta a riasztót,és dzsekijét lazán kizipzárolva lenyomta a kilincset.
Belépett az előszobába.
-Christi!-kiáltott a nőnek.
A hálószobájuk felé vette az irányt. Az ajtó résnyire nyitva volt,előtte pár cukorkás zacsi hanyagul elszórva.
A szobából hangok szűrődtek ki.
A férfi kitárta az ajtót.
Christine a nagy, kétszemélyes ágyon hanyatt fekve telefonált, hosszú sötétszőke
haja ragyogóan omlott le az ágy széléről.
Széles mosollyal beszélt a készülékbe,az arca szikrázott a derűtől.
Vidáman csarvagatta a nyakában lógó nyakláncát.
-Remélem mi hamarabb látlak.-mondta Christine a telefonba,gyermeki kacajjal felnevetve.-Én is Téged!Szia,Lola!-búcsúzott el majd kinyomta a mobilt.
Felpattant az ágyról,telefonját pedig a komódra dobta,de az hangos koppanással ért földet.
-Szia,Chrissie!-állt meg az ajtóban a férfi,fél karral megtámasztotta magát a szemöldökfában.
-Jesszusom..-kapta oda a fejét a nő,kezeit mellkasára tapasztotta.-Megijesztettél..-rázta meg mókásan a fejét.-Mesélj mi volt?-telepedett le az ágyra.
-Jobb,ha nem tudod.-nevette el magát a férfi.-Hallom jól szórakoztál.-ölelte meg a nőt.-Mondjuk ez magánügy nincs közöm hozzá..-kezdte,Christine pedig keze közé fogta Laurent enyhén borostás arcát.
-Csak Lola volt,a nővérem.-nézett a férfi szemeibe,amitől elolvadt.
Laurent félmosolyra húzta száját,a nő szíve pedig autómatikusan kihagyott egy ütemet.
-Úgy szeretem ezt a mosolyt..-gondolta magában a nő.-Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?
Christine elnézte a férfi arcát. Olyan volt,mint egy meséből kiszabadult herceg,aki eljött megmenti őt.
Imádta ezt az arcot.
Ezeket a barna szemeket,ezt az izmos felsőtestet,és hogy minden ember élete ugyanolyan fontos számára.
-Tehát akkor igen?-kérdezte Laurent.
-Hogy?Mi?-tért észhez a nő bámulásából.-Ez ciki!-tette még hozzá magában.
-Azt,kérdeztem,volna e kedved felavatni,az új ágyneműt?-csúszott Laurent szeme a vadanatúj,kockás ágyneműre.-Nos,mi a becses válaszod?-kulcsolta ujjait a nő ujjai köré,miközben mosolyva Christine szemeibe nézett.
-A válaszom..-húzta el a szavakat Chrissi,miközben ledöntötte a férfit az ágyra.-A válaszom..-ismételte meg miközben ujjával egyre feljebb lépegetett a férfi mellkasán.-Ez!-mondta,majd megcsókolta Laurent élénkrózsaszín ajkait.

A férfi görnyedten ült a mozgássérültek följárójánál kiépített vörös,hideg korláton.
Egy gyors cigit szippangatva nézte a távolodó kocsikat,melyeknek fényei elmosódva tükröződtek az esővizes asztfalton.
Állát megtámasztotta tenyerén,lassan fújta ki a füstöt. Ujjai csaknem lefagytak a hidegben. Nem csoda,hiszen Decembert írunk. December másodikát egészen pontosan.
Hófelhők helyett,most rút,fekete esőfelhők gomolyodtak az égen, a horizontra pedig végeláthatatlan köd telepedett. Akinek volt egy csöppnyi esze,az nem mozdult ki ma a házából.
Aki pedig ki volt szolgáltatva a természet csúf időjárásának,az üzletekben,vagy szállókban próbálta felmelegíteni testét.
Edmund elmorzsolta a cigaretta csikket,majd zsebrevágott kézzel cammogott be az épületbe.
Az ajtón belépve rögvest átjárta a meleg.
Arca kipirult. Lekapta feje tetejéről bolytos sapkáját.
-Gyere segíts!-futott elébe Phoebe sopánkodva. -Nem tudom mi a fenét tegyek. Egy beteg piszkosul köhög. Vért.-sipítozott a nő.
Edmund nagyon tapasztalatlannak hitte Phoebe-t,aki próbaidőn volt a rendőrség toxikológiai osztályán.

-Nem tudom,mit kell tenni.Nem vagyok orvos.-rántott egyet a vállán a férfi.
A nő szörnyülködve nézte a vérben fetrengő beteget.
-Nem nézem ezt tovább! Hívom Sherit!-ment oda a csapóajtóhoz Phoebe.
-A főorvos terepen van. Ennek a nyamvadt fertőzésnek az okát keresik.Kizárt,hogy Guyana-ban lenne bármi térerő is.-rúgott bele az asztalba Ed,amelyről kis fiolák estek le a földre.
-Akkor valami antibiotikumot adjunk neki!-mutatott a páciensre.-Nem fogom végignézni ahogyan meghal!-mondta a nő emelt hangszínnel,majd a hatalnas üvegszekrényhez ment. Kinyitotta a szekrényajtót,majd egy kis létrára állva kiválasztott egy Panamycin feliratú fiolát. Beleszúrt egy tűt,és az injekciót a beteg karjához emelte.
Sóhajtott párat. Az idegességtől remegett az ujja.
-A francba!-csattant fel mikor az oltás fele a padlóra csorgott,gyorsan elővett egy újat és beadta a betegnek.
-Hogy lehetek ennyire béna?-fogta a fejét Phoebe.-Van valami amiben jó vagyok?
-Hát az ágyban isteni vagy!-nyalta meg a száját Edmund.
-Hányszor mondjam még,hogy az ami az irodádban történt csak baleset volt?Baleset! Érted?-kiabált a nő.
-Na ne mond,hogy nem élvezted!?-lépett közelebb a nőhöz.
-De...vagyis...nem!-rázta a fejét Phoebe.
A betegágyon fekvő férfi felhördült, s fuldokolva támasztotta meg magát az ágyon. A vér kicsordult a szájából.
-Uristen..Most mit kell tenni?Jaj ne!-forgolódott a nő. Barna tincsei ide-oda libbentek.
-Nyugodjon meg!-hajolt oda a Phoebe a beteghez.
A férfi iszonyatosan köhögött,a vér szétfröcskölt körülötte.
Phoebe vizes borogatást rakott a fertőzött homlokára.
-Így jobb lesz!-mondta,majd visszafektette az ágyába.
-Azt itt a kérdés,hogy ki is a valódi gyilkos!-szólalt fel Edmund.-A fertőzés vagy a gyanúsított.
-Mindkettőnek a pokolban a helye.-állt meg a nő a férfi előtt.
Edmund magához szorította a nőt.
-Te..-kezdte Ed.-Lázas vagy?-tapasztotta a nő homlokára a kezét.
-Mi?-hökkent meg a nő.
Edmund hátralépett pár lépést.
-Csak azt ne mond..csak ne..-sírta el magát Phoebe.
Ed még mindig lesokkolva mézett.
-Megfogok halni?Ugye?-zokogta a nő.-Én is fertőzött vagyok..-csuklott le a fémpadozatra..