Soha sincs vége

Huszadik fejezet

Cade Kincaid fejét megtámasztva ült a kipárnázott irodai széken. Asztalán egy digitális fényképtartó,amelyről két kisgyermek nézett vissza Mr.Kincaidre. Felesége már a harmadik porontyát várta. Két hónap múlva már kezeiben tarthatja családja legifjabb tagját. Kisfiának már nevet is választott, minden bizonnyal Matt lesz a kicsi neve,ha a felesége nem akarja César-nak vagy Hector-nak elnevezni. Kész bűntetés lenne ez a baba számára.

Előtte egy tucat lap sorakozott,amit egy mozdulattal hanyagul félresöpört,helyére pedig elhelyezte a billentyűzetet, és gépelni kezdett.
Nem volt sok dolga, csak egy kis adócsalást kellett elkönyvelnie, könnyű meló,de ez is munka.
Barna,egyenesszálú haját,amibe már itt ott belevegyült néhány ősz hajszál, most is elegánsan hátrafésülte.
Közelebb húzódott a gurulós székkel az iróasztalához.
Az ablakok csukva voltak. A szél dühösen akart áttörni rajtuk, meglebegtetve a könnyű kis ablaküvegeket.
Mr.Kincaid a vízautómatához lépett. Felemelt egy fehér műanyagpohárkát és teletöltötte a szénsavas folyadékkal,amibe jólesően bekóstólt. Minden korty visszhangzott az irodában.
A szinte már feltűnő csendet a telefon csörgése szűntette meg.
-Ki az?-kapta fel a vezetékes telefont Mr.Kincaid.
-Kérem, -szólt bele a titkárnője.- Látogató jött magához. Az FBI vezérigazgatója,Mr.Bowman van itt. Megtenné,hogy lejön hozzá?-kérdezte.
-Persze,de..de inkább kísérje fel az irodámba..-mondta Cade, majd a tükörben megigazította zakóját, és leporolta vállait.
A titkárnője nem válaszolt..
-Lydia!-szólt bele Mr.Kincaid. A vonal megszakadt.
A férfi arcvonásai megfeszültek.
-Ez az istenverte telefon!- csapta le a kagylót,majd még egyszer megigazította gallérját, és kiviharzott az irodából. Becsapta maga mögött az ajtót,ami még másodpercekig visszhangzott az épületrészben...
Esme egy vaskos oszlop mögé rejtőzött. Szemeivel végigkövette amíg a főnöke lesétál a lépcsőn, és megvárta amíg szabad nem lesz a látóhatár.
Óvatos mosolyra húzta a száját.
Noha az iroda tele volt kamerákkal Esme tudta,hogy egyik sincs bekapcsolva,csupán riogatásként voltak felszerelve.
Halkan kinyitotta az ajtót. A helyiség pont úgy nézett ki,mint mikor legutóbb járt itt, csupán a függöny változott meg és az asztalterítőt váltotta le.
A nő lábujjhegyre ágaskodva járt a recsegő hajópadlón.
Szíve tízezerrel kalapálhatott, és homlokán apró verejtékcseppek csillogtak.
Nyelt egy nagyot és leült Mr.Kincaid székére.
Rátette kezét az egérre,majd kattingatott párat és a monitoron megjelent a rendszer,melybe belépve hozzáférhet az aktákhoz.
-A fenébe, jelszó védi!- horgasztotta le a száját
és erősen gondolkodni kezdett.
-Mi lehet a jelszó?-kérdezte magában.
Tizenkétszer lehet próbálkozni,különben a rendszer kitilt. Tizenkét próba pedig édeskevés.
A nő először beírta,hogy jelszó.
-Ugyan már, ez a CIA, biztosan valami rejtett kód,vagy..-gondolkozott Esme.
Jól ismerte főnökét, tudta jól milyen szétszórt.
-Itt kell lennie valahol..-túrkált az asztalon félrelökve a papírokat és ceruzák összevisszaságát.
Viszont semmi cetlit nem talált,amire a főnőke felirhatta.
-Ahj ez így sosem lesz meg..-rágta a szája szélét.
Végső próbálkozásként beírt még pár dolgot, néhány számkombinációt de a monitoron mindvégig csak a HIBÁS JELSZÓ kiírás villogott.
Már csak három lehetőség maradt hátra.
Tekintete Cade könyvespolcára siklott. Régi, megfakult könyvek feküdtek a poros polcokon. Néhány fehér mappa,papírok. A polc tetején egy arany színű serleg büszkélkedett.
-A serlegbe rejtette a jelszót!-csapott a homlokára a nyomozónő.
Nem húzta az időt, a polc tetejéről egy kapással levette a csillogó dísztárgyat.
Megforgatta kezei között. A serleg egy tenyérméretű embert ábrázolt.
A talapzata egy egyszerű téglatest volt,azon egy fehér laminált lapocska,melyre Cade Kincaid neve volt felírva.
A talapzat egy rekeszt tartalmazott.
Esme kinyitotta. Egy apró fehér papír hullott ki a franciaszőnyegre. A nő lehajolt érte.
A papírfecni egy számsort tartalmazott, melybe itt-ott belecsentek egy-egy betűt.
A nő az ajkába harapott.
-Gw9A6773K1L111- írta be a jelszót.
Esme lélegzet visszafojtva, árgus szemekkel figyelte a monitort. Ujjaival egyenletesen dobolt az asztalon.Az izzadság cseppeket aggódóan törölte le a homlokáról pulóvere ujjával. Ez volt az utólsó eséje..A rendszer töltött,és...
Bejutott!
Megkönnyebülve rogyott le a székre.
Felsóhajtott.
-Ez az!-suttogta önelégülten.
Majd a hatalmas vigyort gyorsan lehorgasztotta arcáról.
Sietnie kellett. A monitor elé szegezte tekintetét.
A keresőmezőbe máris beírta az első nevet.
A vörös hajú, fekete nőhöz, csak egykis lopás társult.
Esme egy kattintással megsemmisítette tetteit.
Görcsösen, idegesen dolgozott.
Az ajtón kívűl neszre lett figyelmes. Mintha lépteket hallana. Nem! Abszolút lépteket hallott! Majd megmozdult a kilincs és nyílt az ajtó.
Esme elhidegült arccal meredt az éppen belépő Mr.Kincaidre.
-Mr.Kincaid..-állt fel lassan a székéről.- Én..én..megmagyarázom..-dadogta..