Soha sincs vége

Huszonkettedik fejezet

A Pause Cafe márványoszlopai megcsillantak a kora téli napsütésben. A kávézó teraszán csupán néhány napernyő állt összecsukva a négyszemélyes asztalok fölött.
Az elolvadt hó kopár fekete földet hagyott maga után, csak néhol tarkálott még egy két fűcsomó elszórtan.
Az eget bárányfelhők díszítették, a nap sugarai arannyal bevonva világították meg tájat.

Valahol egy nagy, rozoga épületben nyomozók sokasága próbálta megfejteni egy kiismerhetetlen gyilkos rejtett sérelmeit, sürögve-forogva keresték a dolgok miértjét, terveztek és gondolkoztak,de itt a kávézó bárpultjánál ülve, forró tejeskávét iszogatva, és egy sztármagazint bújva,itt csak a melankóliába áztatott béke és nyugalom honolt.
A napsugarak akadálytalanul törtek át a hatalmas ablakokon, utat nyerve besütötték az egész beltért. Mosolyogva vetették a falra az emberek árnyékát, és ragyogóan csillantak meg az evőeszközökön.
Esme a kellemes benti levegőn ücsörgött és egy pohárnyi markáns francia bort iszogatott.
Búnak semmi nyoma sem ült ki arcára, felszabadultnak és kiegyensúlyozottnak látszott.

-Egy pohár Whisky-t!-ült le a nő mellé Jerôme.
-Hát te meg?-nézte a férfit árgus szemekkel.
-Nehéz napom volt!-vonta meg a vállát.
-Fél kettő van!-furcsálta a nő.
Jerôme megrázta a fejét.
-Nancy kikészített.-fújtatta.
-Hogy ki?-ráncolta a szemöldökét Esme.
-Az új nyomozónő!Még csak pár órája van itt mégis az agyamra megy.-forgatta meg a szemét.
-Hm...- Mr.Kincaid gyorsan túltett rajtam.-szólt belekortyolva a francia borba. A muskotályos mégis fenséges ízek táncot jártak szájában.
-Cinkes.-rázta meg a fejét Jerôme.
Esme hallgatott.
A férfi a karján lévő órára pillantott.
Felszisszent.
-Nekem rohannom kell!-állt fel a bárszékről azzal kisietett az ajtón.
A nő megitta a pohárba töltött utólsó korty bort is.
-Egy-két pohár borban sok jó barát lakik!-lépett mellé egy férfi.
Esme kikerekedett szemekkel nézett maga elé.
Nem hitt,vagy nem akart hinni a fülének.
Szapora lélegzettel ült ott a pultnál lefagyva,mellette a férfival,akinek hiánya pár nap után úgy vágott belé Esmébe,mint szél a hanyatló virágokba.
Kinek emléke,mint a mézédes tavaszi nyár,mindig ott volt a levegőben. Kinek illata erősebb volt a kámfornál, és minden lépésekor apró koppanást idéző hang hallatszott. Kinek nevetése mosolyra fakasztotta akár a szomorú fűzt is. Ki egy jólöltözött, elegáns férfi maszkjába bújva, egy valódi tapló barom volt.
A nő összeszorította fogait.
-Tűnj innen vagy mindenki szeme láttára kibelezlek!-sziszegte fogai között. A levegő szinte csak úgy izott.
-Ohohó!Ne szaladjunk csak úgy előre!Rég láttalak!-ült le Esme mellé.
-Nem tudom,hogy törjem-e ki a kezedet és szúrjalak vele hátba, vagy tépjem ki a gerinced és verjelek vele agyon!-rikácsolta a nő ingerülten.
-És jól vagy?-kérdezte a férfi, miközben megtámasztotta az állát a kezével.
-Nathan!-emelte fel két kezét a nő.-Tudod,hogyan érzem most magam?Mintha egy óceán feneke lennék, jött egy nagy hal, és felkavart mindent!- üvöltötte Esme.-Mindent!
-Jó,jó nyugodj le!- csitította Nathan a hisztérikus nőt,majd igedesen körbenézett.-Már tekintélyes vagyok,szóval kérlek ne égess le ennyi ember előtt!-igazította meg csokornyakkendőjét.
-Szarok a jómodorra!-akadt ki ismét.
A férfi megköszörülte torkát.
-Egy Brandy-t!-intett oda a pincérnek,majd átcsúsztatta neki az ital árát is.-A borravalót tartsa csak meg!-kacsintott.
A nő megforgatta a szemét.
-Mit akarsz?- nézett a szemébe kifejezéstelenül. Igyekezett nem megtörni.
Kordában tartotta érzéseit, mint kalitkába zárt madár.
- Elköltöztem Marseille-ba.Megalapítottam a saját gyógyszercégem. Benwall-Medic. Ismerős ugye?-mosolygott kaján mosollyal.
A pultos eközben kihozta az italát.
-Szóval Marseille-ban.-ismételte meg Esme.
-Marseille-ban.-biccentett Nathan.-A Benwall-Medic miatt vagyok itt. Nagy és befolyásos céggé nőtte ki magát.-ecsetelte.
-Míg,te a cégedet fényezed én leléptem!-állt fel a nő a pulttól,de a férfi elkapta csuklóját.
-Hé! Azért vagyok itt,hogy segítsek!-nézett ártatlanul Esme szemébe.
-Mindig is utáltam ezt az ártatlan nézésed!-tépte ki magát Nathan szorításából.
-Az én laborosaim fogják kideríteni azt a különös kórokozót!-büszkélkedett továbbra is.
-Akkor sok sikert hozzá!-vágta oda Esme és átvágott az embereken egészen a bejárati ajtóig. A kilincsre tette a kezét. A férfi utánna ment.
-Most mi bajod?-kérdezte homlokráncolva Nathan.
-Hogy mi bajom?-hüledezett a nő.-Elmentél. Karriert építettél és még csak annyit sem mondtál,hogy szia! Elvégre a jegyesed voltam!- kiabálta.
-Sajnálom..Nem vitt rá a lélek.-válaszolt a férfi megeresztve egy szelíd mosolyt.
-Nem vitt rá a lélek? Felhívhattál volna!-rivallta Esme.
-Ne..-kezdte Nathan,de a nő lecsitította.
-Shh!-emelte fel a kezét.-Kitalálom! Nem volt kéznél a mobilod!-forgatta meg a szemét.
A pasas nyelt egyet.
-Azóta új családom van. És Nancy-vel boldogok vagyunk!- tárta szét karjait.
-Ő is itt van ugye?-szorította össze fogait Baudelaire.
-Itt.-vonta meg a vállát Nathan.-Jól fizető állást kaptunk a CIA-nál. Amíg ő a tettest keresi én gyógyszerekkel kísérletezem.
Esme megrázta a fejét.
-Sok szerencsét!- szólt,majd feltépte az ajtót és faképnél hagyta Nathan-t.
-Mégis,hogy lehet valaki ennyire...ennyire..szemét?-mérgelődött magában a hölgy.-Végre elértem,hogy ne mardosson a bűntudat,ne emésszen fel a hiányérzete. Már a számát is kitöröltem végre,erre felbukkan? Ő volt nekem a véget nem érő nyár,de már csak konok tél lakozik benne. Én tűz ő jég.
-hőzöngött.