Soha sincs vége

Tizenhatodik fejezet

Esme és Jerôme Párizs szívében bolyongtak. A közelben a Szajna csordogált végig, csendesen csörögve a Mars mezőtől nem messze.
Téli kivilágítások ragyogták be a belvárost.
A lámpákon s nagyobb épületeken karácsonyi díszek lógtak, a kirakatok megteltek Mikulást ábrázoló figurákkal, ajándékokkal.
A belvárosban egy pillanatra sem lett csönd. Folyton folyvást kocsik zúgtak mellettük. Az égből eső szitált és a reggeli köd már kezdett leereszkedni, homályba burkolva ezzel a tájat.

Esme hangosan felnevetett.
-Valld be,hogy eltévedtél!-nevetett.
-Neem!- tiltakozott  Jerôme hangosan nevetve.
-Naa!-szekálta továbbra is a nő.-Eltévedtél!-nevetett még mindig.
-Jó, eltévedtem!-adta meg magát a férfi.
-Na ugye! Tudtaam!- ugrált nevetve a nő.

Az égbolt páncélos lovagjai, a sötét, fekete fellegek észrevétlenül iszkoltak el nyugatra.  A háttérben, valahonnan a távolból, lágy zene szűrődött ki. A Cook da Books Your Eyes című zenéje halkan vegyült el a kinti zajok között.

-Most,hogy eltévedtél!- nevetett újra Esme,-Mit csináljunk?
-Tévedsz! Mi tévedtünk el! Nem én,mi.- tartotta fel mutatóujját a férfi, majd elröhögte magát.
-Ó, bocsánat akkor most,hogy eltévedTÜNK,-nevetett Esme,- Mihez kezdjünk? Menjünk haza, vagy igyunk meg valamit a sarki kocsmában?- vonta fel szemöldökét a nő.
-Hmm..nem is tudom a sarki kocsma jól hangzik,úgy hallottam ott vannak a legjobb sörök.- mondta a férfi cinizmussal a hangjában.
Esme jót nevetett.
-Odanézz!-tátotta el a száját Jerôme.
-Hova?- forgolódott a nő.
-Oda!- fogta meg a férfi Esme vállát és megpörgette tengelye körül.
-Gyönyörű!- kapta szája elé kezét a nő.
Az Eiffel torony csodálatos esti kékeszöld,türkizes-sárgás fényeiben játszott. A Mars mező pázsitja esőcseppektől elásztatva ragyogott a látványosság körül.
-Gyönyörű!-kapta szájá elé a kezét a nő.-Menjünk oda!- fogta meg a férfi csuklóját.
-Ne már!-hitetlenkedett Jerôme.
-Kérlek!Kárpótolj az este miatt!-kérlelte a férfit Esme.
-Na jó..-adta be a derekát.
Esme-t teljesen rabul ejtette az Eiffel torony esti színpompája. Olyannak hatott,mint egy óriás világítótorony, egy végtelen sötét tengerben. Vagy,mint egy fénycsóva az örök éjszakában.
A nő, bár Párizsban lakott, nem igazán látogatta a belvárost. Ő csakis a munka miatt költözött ide. Eredetileg egy francia kisvárosban nőt fel valahol a riviérán.Ugyan valódi álma az volt,hogy ügyvéd lehessen, harcoljon az emberek jogaiért,be kellett érnie a nyomozással.
-Fel akarok menni!-nézett lopva a férfira.
-Ez őrültség!- húzta el a száját Jerôme.
-Jerôme, te hoztál ide, és én fel akarok menni!-jelentette ki a nő.
A férfi szemforgatva a nő mellé lépett.
Kezeit Esme ujjaira kulcsolta,mire halványan elmosolyodott. Csodás este volt.

Kivilágított Eiffel torony, csillagfényes égbolt, halk zene. Egy tökéletes romantikus film összetevői ezek, milyen kár,hogy ők ketten nem voltak szerelmesek, vagy legalábbis egyikőjük sem érezte úgy.
Az éboltot csillagok ragyogták be, körbeölelve a karcsú,csonka holdat.
A nő a korlátnak támaszkodva az elé táruló panorámát kémlelte.
-Induljunk!-fogta meg kisvártatva Esme kezét Jerôme.
-Ne! Várj még kérlek! Olyan gyönyörű!- nézte Esme továbbra is a tájat.
Jerôme a korlátnak támaszkodott.
A csillagok felragyogtak.
-Látod azt ott?- mutatott az égbolt felé a férfi.
-Igen. Mi az?-kémlelte a nő a csillagokat.
-A halhatalanság csillagképe.-motyogta a férfi,majd a másik irányba mutatott.
-Az ott a vízöntőé, az meg a szerelemé.-hadonászott kezeivel.
A nő apró mosolyra húzta száját. Fekete hajtincsei arcába hullottak. Jerôme Esme szemébe nézve kiseperte a hajtincset a nő arcából. Kipirultan elmosolyodott.
-Honnan tudod ezeket?- kérdezte a nő az apró bolygókat bámulva.
-Az apám-kezdte Jerôme,- sokszor kivitt engem a tóhoz. Akkor még nem itt laktunk. Ő mesélte ezeket.-fejezte be a férfi.
Szemei végigsiklottak Esme-n, de tekintete megakadt a nő korláthoz fonodó kezén lévő apró karikagyűrűn.
A nő mosolyogva pásztázta végig a tájat újra és újra. Nem tudott betelni a pillanattal. Az esti fagyos szél, halványpiros pírt festett a nő arcára.
Jerôme hosszasan felsóhajtott.
-Szép gyűrű!- bámult a távolba.
Esme a férfira pillantott,majd szeme továbbsiklott az említett darabra, szájáról a mosoly fokozatos lehervadt,amint felelevenítette hajdani leánykérését. Akkori barátja,akivel már esküvőjüket tervezték, február tizennegyedikén, Valentin napon kérte meg kezét. Esme még mai napig emlékszik arra a szerenádra,amit a férfi adott ablaka előtt.
-Nem. Nem vagyok eljegyezve ha erre célzol.- szólt a nő keserűen. -Már nem.-tette hozzá halkan.
-Bocs. Csak konkrétan képes vagyok mindent megbánni,félreérteni,
elbaszni, kinevetni,....elbaszni. Sőt még elbaszni is.-rántott egyet a vállán a férfi és elrugaszkodott a vaskorláttol.
-Ugyan..-legyintett a nő.-Én nem leszek citrompótló. Csak azokra vesztegetem az időmet akikre megéri.-túrt bele Esme a sötét hajába.
-Szóval rám megéri?-mosolygott Jerôme.
Esme hangosan elnevette magát.
-Ne forgasd ki a szavaim!
-Én,dehogy...-mentegetőzött tovább.
A szél süvítve belekarolt az építménybe és nyikorogtattva megringatta azt.
A nőt kirázta a hideg.
-Mostmár menjünk!- szólt oda neki a férfi.
-Mindjárt utánnad megyek! Csak egy perc!-nézett Jerômera,aki lassan elindult,szemét le nem vette a nőröl.
Esme megköszörülte torkát.
-A leghosszabb és legsötétebb éjszakának is vége szakad egyszer.-gondolta
A nő  szorosan nekitámaszkodott  a hideg korláthoz. Bár csak derékig ért, Esme nem félt elengedni a rozoga,rozsdás szerkezetet.
Megrázta göndör tincseit,felegyenesedett.
Ujjárol lehúzta a gyűrűt.
-Nathan..-motyogta halkan a nő.-Három év.. Három év telt el azóta.-folytatta,közben szemét le nem vette a gyűrűről. -Elfelejtettél keresni én pedig elfelejtettem,hogy a penge vág. Sohasem gondoltam volna,hogy a kapcsolatunk így ér véget, azt mondtad örökké együtt leszünk. De a soha valahogy mindig eljön, az örökké pedig valahogy mindig véget ér.
A nő nagyot sóhajtott. Ujjai közé fogta a gyűrűt,nekitámaszkodott a korlátnak, meglendítette a kezét és elhajította az apró ékszert. Az arany karikagyűrű eggyé vált a csillagokkal. A sötét égbolton ragyogott. Párszor megperdülve a levegőben, dacolva a széllel, táncolva a fények töménységével, csilingelve leesett a betonjárdára, ahonnan továbbgurulva egyet-kettőt lezuhant a csatornafedő rácsai között a mélybe.
Esme megkönnyebülten felsóhajtott.
-Isten veled,Nathan!-nézett hátra válla mögül,majd Jerôme-hoz sietett.
-Mehetünk!- állt meg a férfi mellett.
Jerôme mosolyogva bólintott.
-Ne idegeskedj! Akit a sors neked szán,azt még az ördög is utánnad tolja talicskán.-legyintett a férfi.
Esme még egyszer utóljára hátrapillantott.
-Ég veled..-gondolta magában...
-Mondjuk,kezdésnek megteszi,egy életre!