Soha sincs vége

Tizenkilencedik fejezet

Miután Esme fondorlatos kis magánnyomozásba kezdett, mint aki ártatlan és nem tud semmit, kicsit későn,de beesett a rozzant épületbe. Odabiccentett a portásnak, aki leütve pár billentyűzetet,jó reggelt kívánva visszaköszönt a nyomozónőnek.
Esme a hatalmas előcsarnokon át a lépcsőhöz ment, és párosával szedve a lécsőfokokat felsietett az emeletre. Az útbaeső kávéautómatából kiszenvedett egy reggeli frissítőt, és rohant is az irodájába.
Bevágta maga mögött az ajtót, amitől a sarokban lapuló pókháló megrezzent,a rajra kucorgó pókkal együtt.
-Hol jártál?-kérdezte hirtelen Vivienn,amitől Esme ösztönösen felugrott.
-Elaludtam.-vágta rá gyorsan az ajkát harapdálva, majd gyorsan eljátszott egy ásítást.
-Lefogok bukni,lefogok bukni.. -hajtogatta magában, a lebukástól félve.
-Oké.-bólintott mosolyogva Vivienn.
Esme megkönnyebbült, és egy levakarhatatlan vigyor ült ki arcára.
-Na, de ne örülj annyira!-húzta el a száját a nő.-Ma mi vagyunk beosztva a bacihoz..-mosolygott kínosan.
Esme felsóhajtott.
-És elég sokat késtél szóval azt ajánlom siessünk!-nyitotta ki Vivienn ajtót.
Esme automatikusan a faliórára pillantott ami negyed tizet mutatott.
-Hogyan bújhatnék ki a meló aló?-morfondírozott magában még mindig az óra számlapját nézve.
-Mire vársz még?-forgatta meg a szemét a nő.
-Egy pillanat és megyek!-szólt Esme,de Vivienn letámadta.
-Esme!Gyerünk már!-kiáltott rá,majd a csuklójánál fogva kihúzta az irodából.
-Jólvan,jólvan....megyek!-adta be a derekát,majd komótosan elindult a nő után.

-Laurent,biztosan akarsz ma dolgozni?-kérdezte aggódóan a párját Christine.-Hiszen csak pár órája történt és...-hajtotta le a fejét búsan.
-Hé!-lépett mellé a férfi. Fejét állánál fogva felemelte.-Jól vagyok. Tudom,hogy aggódsz,de kérlek értsd meg.-mondta Laurent,majd szoros ölelésre karjaiba zárta a nőt.
Christine ujjai Laurent nyaka köré fonódtak,mint ahogyan a borostyán fonódik fel a fára.A férfi eltolta magától,hogy a nő szemeibe tudjon nézni.
-Ha vége lesz ennek elhúzunk innen! Mindegy hogy hova,csak el innen.-mosolygott keserűen a férfi.
Chrissi huncutan elmosolyodott.
-Jössz nekem egy Itáliai nyaralással!-kacsintott bájosan.
Laurent elnevette magát.
A szerelem varázsával átitatva megcsókolta a nőt.

Vivienn és Esme talpig fehér overálban segítettek ellátni a betegeket,amíg Dr.McKey a baktérium kitenyésztésén dolgozott.
-Tudunk már valamit?-szólt hátra Vivienn.
-Csak amit eddig. De arra már rájöttünk,hogy egy ritka növényfaj terjeszti a baktériumokat, és hogy a légutakat támadja meg, ezért van a véres köhögés.
-Tehát a léghólyagocskákban kellesz keresgélnünk. Vagy tévedek Esme? Te jobban értesz a patológiához.-szólt Vivienn.
Esme nem reagált a nő ezen megjegyzésére.
-Esme!-emelte fel a hangját.-Hol jársz?
-Jaj,bocsi csak elgondolkoztam.-válaszolt a nő.-De inkább nézd meg a mobilodat, tíz perc alatt már háromszor csöngött.-nevetett fel Esme.
Vivienn előkapta a készüléket,rásandított a villogó kijelzőre,majd visszacsúsztatta a zsebébe.
-Még várhat..-legyintett,majd a fiolatartóhoz lépett.
-Ki volt az?-kérdezte a nő galád mosollyal.
-Csak a Tinder jelzett.-húzta kínos mosolyra száját.
-Nocsak, te használod a Tinder-t?-húzta fel szemöldökét.
-Na és?Inkább mesélj,mi van közted és Jerôme között?-váltott témát.
-Semmi. Mi a szent ég lenne?-rántott egyet a vállán.
-Dehát, randiztatok!-vágta rá kapásból Vivienn.
-Az csak egy ártatlan este volt.-mosolygott.
-Na,ja..-motyogta a nő.
Esme az órára pillantott.
-Hová mész?- nézett Vivienn rá.
-Csak a mosdóra.-vetette oda.
Esme óvatosan kibújt a védőöltözetből, levette gumikesztyűit és felhúzta bakancsát.
Beszívta a levegőt és szagatottan fújta ki, egy stresszes sóhaj kíséretében.
Összeszorította ajkait, majd kinyitotta a hermetikusan elzárt ajtót.
Összeszedte bátorságát és a Mr.Kincaid irodájához vezető csigalépcső elé lépett.
Izzadt tenyerét a vékony korlátra tette. Körbenézett. Nem látta senki.
-Menni fog...-makogta alig hallhatóan.
Vett egy mély levegőt és felszálguldott az egyirányú,szőnnyeggel letakart lépcsőfokokon. A mellette suhanó falon képek voltak az épület renoválásáról. Bàr érdekelte,nem volt ideje megnézni őket. Rohant, rohant fel az épület tetejébe.
Hajtotta őt a lebukástól való félelem, és az az eszméletlenül mardosó düh,amit a gyilkos iránt érzett.
E kósza gondolatok börtönében észre sem vette,hogy a fokok elfogytak ő pedig azon rövidke folyosón találta magát,ahol Mr.Kincaid vörös ajtós irodája foglalt helyet.