"Szeretsz?!" (Park Jimin ff.) [✔] {Javításra vár}

{1.20}

Másnap reggel a ház ajtó küszöbén álltam egy fekete mackó felszerelésben, és egyedül azokba az érzelem mentes szemekbe néztem, amik egyenesen rám szegeződtek.

- Tudunk beszélni? - összeráncoltam a szemöldökeim. - Most. - Hátra néztem a vállam felett, de mivel mindenki aludt még, így bólintva felvettem a cipőmet. 

- Egyébként is meg kell néznem a lovat - néztem rá, mire bólintott, és egy szó nélkül követett. - Mégis hogyan jutott be? 

- Könnyű feltörni a kapu záratokat - felhúzott szemöldökkel néztem rá, ő mégse nézett rám, csak nézelődött. Végig követett egészen az istálló mögött lévő kifutóig, ahol a Musztáng volt. Egy nap alatt egy seb se gyógyul be, attól függetlenül látszódott rajta a változás. Mivel ki lettek tisztítva a sebei, amik attól szebbnek néztek ki. 

- Mit akar tőlem? - férfi követve a tettem a kerítésre támaszkodott, és a Musztángot nézte, aki tudomást se vett rólunk, csak az erdő felé bámult. 

- Ki vagy JinMo számára? - fél felhúzott szemöldökkel fordítottam felé a fejem.

- Nem vagyok én neki senkije. A nagybátyám az ő öccsével van együtt - bólintott. - Na és maga ki neki? 

- Én egy nagyon rossz emlék vagyok számára - már a szemöldökeim ráncoltam. - Régen történt, még Jimin születése előtt, sőt a felesége előtt. 

- Tehát jól láttam - félszemmel rám nézett. - Maguk együtt voltak. - Vissza fordította a tekintetét, mégse kellett válaszolnia, tökéletes választ adott ezzel. 

- Amikor megismerkedtünk JinMo nem volt még rendőrfőnök - bólintottam. - Ő nem titkolta el a kilétét, de én azt hazudtam, hogy egy egyszerű dolgozó ember vagyok. Ő elhitte. - Kezdtem nagyon rosszat sejteni. - De valójában házakba törtem be, embereket öltem meg. És még ehhez fogható dolgokat tettem. Mondhatni én voltam az, akit a rendőrség mindenáron megakart találni, és lecsukni - vállat rántott, mintha az egész egy kis semmiség lenne. De azt nem nagyon értettem, hogy miért is mondja el ezeket nekem. - Tökéletesen rejtegettem előle a valódi kilétem, minden jól ment egészen addig, míg egy hatalmas hibát vétettem. Egy embert nem sikerült megölnöm, ami miatt kitudták hallgatni, ő pedig tökéletes leírást adott rólam. Persze JinMo rögtön tudta, hogy a nő kiről beszél, és el is jött hozzám. Számon kért. Faggatott. Fenyegetőzött. 

- Fenyegetőzött? - bólintott. 

- Habár nem is fenyegetés volt, hanem egy ajánlat, de én nekem a szívem hasadt meg - rossz volt szomorúnak látni, még ha miatta is kellett újra orvoshoz mennem, hogy kivegyék a fegyvere golyóját. - Azt mondta, ha akkor rögtön nem távozok Koreából, akkor ott a saját házamban fog lelőni. - Mégis fenyegette! - És ha én nem mondom ki, hogy vissza megyek Londonba, akkor én már a föld alatt lennék. 

- Vagyis maga Londonban született? - bólintott. - Pedig Koreai. - Felém fordította a fejét. 

- Londonban születtem, és ott is éltem húsz éves koromig. Szüleim azok sose szerettek, mivel meleg vagyok - vállat rántott. - Ezért eljöttem onnan, ami miatt persze nem volt hol laknom, ezért kezdtem el házakba betörni, hogy legyen pénzem. 

- És az emberek? - újra elfordította a fejét. - Szemtanuk. - Bólintott. - És most mit akar tenni? Egyáltalán mit akar én tőlem? Hiszen meglőtt, megakart ölni mert megtaláltam a vezérmént. 

- Valóban. Fejbe akartalak lőni, csak célt tévesztettem - sose hittem az istenbe, de most aztán áldom őt! - De amikor vissza jöttél, még hozzá JinMoval, már nem érdekeltél. Vissza akarom kapni őt. - Felém fordította a fejét, én meg döbbenten néztem rá.