Van kiút

2. rész

Nem tudom, mennyi ideig alhattam, de arra keltem föl, hogy egy idegen férfi tornyosul felettem.
-Ááá, ébren vagy -kezdte kedvesen, majd látva értetlen tekintetemet, elkezdett magyarázkodni. -Erik vagyok. Én leszek a terapeutád, a személyi segítőd. Segítek neked hozzászokni a kerekesszékhez, és a lábaidat is sokszor át fogjuk mozgatni.
Néhány percig emésztgettem a hallottakat, aztán akaratom ellenére is jobban szemügyre vettem a férfit. Magas ember, kigyúrt karokkal, barna, szanaszét álló hajjal, tengerkék szemmel... Nem rossz, nem rossz.
-Hol van az anyám? -kérdeztem modortalanul, miután gyorsan visszaemlékeztem, mi történt.
Bármennyire is jól néz ki, most semmi kedvem bájcsevegni ezzel a fazonnal...
-Lent van, ne aggódj. Lemehetünk, meglátogathatod -jelentette ki mosolyogva, és szavaira boldogan felpillantottam rá.
-Tehát jól van?! -kérdeztem reményteli szemmel.
-Azt nem mondanám... -húzta keserű mosolyra a száját. -Vele tölthetsz egy kis időt, beszélhetsz hozzá, de enyhe kómában van.
Szemeim újra megteltek könnyel, majd megadóan bólintottam, tettetve az erős lányt.
-Menjünk -egyeztem bele. -Mit kell tennem?
-Segítek -mondta ki, majd lazán a karjaiba vett, és belerakott az ágyam melletti kerekesszékbe.
Megpróbáltam mozgatni a lábaimat, és tényleg nem sikerült... Lassan csordult le a könnyem az arcomról, majd szomorúan sóhajtottam egyet.
-Ez nagyon furcsa lesz -magyarázta Erik. -Idegesíteni fog téged, hogy nem tudsz sétálni, nem olyan vagy, mint a többiek, nem futhatsz... De ne félj, ugyanabba az iskolába járhatsz, amibe eddig is, hiszen vannak liftek, könnyedén tudsz majd közlekedni, és én is ott leszek veled. Olvastam, hogy apukád elhagyott titeket. Fel kell őt keresnünk. Minden áron... -erre a mondatára felcsillant a szemem. -Mivel nem élnek sem nagyszüleid, sem rokonaid, ezért nincs más választásunk sajnos, apukád az egyetlen, aki együtt élhet veled, és segítheti az otthoni mindennapjaidat -mondta ki egyszerűen. -Tudom, hogy ez most sok egyszerre. És hülyeségnek hangzik, mert ez eléggé lehetetlennek tűnik, tekintve, hogy az apád valószínűleg nevet is változtatott, és nem tudjuk lenyomozni, hol él, semmit nem tudunk róla egyelőre -fejezte be.
Nem akartam gondolni semmire, nem akartam érezni, egyszerűen csak az anyukámmal akartam tölteni a hátralevő életem összes percét.
-Csak... Induljunk el! -kértem halkan Eriket, aki a kerekesszékem mögé lépett, és elkezdte gurítani azt.
Furcsa érzés volt, mintha biciklin ülnék, de mégsem, hiszen ezt nem én tekertem. Mondjuk ha belegondolok, soha többé nem is biciklizhetek, és ez iszonyatosan lehangoló... Lifttel mentünk el egyenesen anya kórterméhez.
-Innentől tiéd a terep. Én elmegyek, iszok egy kávét, aztán itt kint leülök, szóval tudod, hol találsz -mutatott Erik a folyosón álló fehér székekre, majd kinyitotta az ajtót nekem, és mivel időközben megmutatta, hogyan közlekedhetek magamtól is a székkemmel, így begurultam anya ágyához.

//Sziasztok! Igen, ez direkt lett ilyen rövid :D Próbálom úgy fölosztani, hogy valami normális formát öltsön... Ja, és persze a hangulat, az izgalom fokozása is a célom 😉❤ Nemsokára jön a következő! Köszönöm, ha elolvastad!😘 Arrivederci!//