Van kiút

6. rész

Az ölembe süllyesztettem a levelet, és zokogtam, ahogyan csak tudtam. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy eshetett körülöttem szét minden, csupán egy nap leforgása alatt. Mégis hogy történhetett ez? Anyunak megint jósló álma volt, ráadásul ilyen, és még csak nem is szólt?! Rengeteget gondolkodtam, szorongattam a levelet... És akkor... Eszembe jutott, mit mondott anya a halálos ágyán, hogy a gyász ne eméssze fel mindennapjaimat. Elhatároztam, hogy eleget teszek a kérésének, mindent, amit kért, maradéktalanul teljesíteni fogok. Azt írta, gyönyörű vagyok. Ezzel mondjuk erősen vitatkoznék, mivel eddig sem tartoztam a legszebb lányok közé, most kerekesszékkel pedig tutira ki leszek közösítve. Van három barátnőm, akik kitartanak mellettem jóban-rosszban, úgyhogy én sem fogom őket elhanyagolni. Apámat már megtaláltam, vagy legalábbis megtalálták, már csak jól össze kell haverkodnunk, ami elég nehéz lesz, de anyáért megteszem. Megpróbálom félretenni a sérelmeimet, az önbizalomhiányosságomat, és megpróbálok boldog lenni. A kis szobatükrömbe tekintettem, és a szétcsúszott, csúnya lány helyett egy erős, valamennyire szép, sokmindent átélt lány nézett vissza rám. Dolgozni fogok az ügyön, több időt szánok a saját magam meggyógyítására, és eldöntöttem, hogy abbahagyom a sírást.
-Adél -nyitott be tétovázva az ajtón apám, kiszakítva a gondolataimból. -Készítettem tojásos nokedlit... Feltaláltam magamat -nevetgélt zavartan. -Ha gondolod, gyere enni.
Lassan bólintottam egyet, mire visszament foglalkozni a saját dolgával. De most komolyan... Mások hogy reagálnának, ha oly sok év után megjelenne az apjuk, és tojásos nokedlit főzöcskézne a házukban totál nyugodtan? Mert engem a hideg kiráz ettől az egésztől. Sajnos a hasam jelezte, hogy jó ideje nem ettem semmit, így kénytelen voltam kigurulni az asztalhoz. Halkan, egy szó nélkül ettünk egymással szemben, de azt hiszem, ez a csönd mindennél többet jelentett. Meg akartam vele beszélni rengeteg dolgot, de egyelőre meg kell bizonyosodnom, hogy nem fog lelépni néhány hónap múlva. A forró, vérvörös tűz parázsló lángnyelvei éppen úgy égtek a sötét, durcás kandallóban, mint a bennem tomboló heves vihar, ami még nem tudja, kitör e, avagy sem. Kint már haloványan szórták be a lámpák fényei a rideg, ijesztő utcákat, így láthattuk, hogy kezd lassan leszállni az éj.
-Adél, tudom, hogy ez mennyire furcsa lehet neked -szólalt meg nagy nehezen, miután hangosan csörömpölve letette a villáját. -De mostmár itt leszek veled, nem fogok elmenni, számíthatsz rám -nézett a szemembe.
-Köszönöm -válaszoltam halkan, de abban a síri csöndben végülis mindent kristálytisztán lehetett hallani. -Szeretnék gyógyulni -mondtam ki hirtelen felindulásból. -Még ha testileg nem is vagyok képes rá, de lelkileg megpróbálhatom. És ez azzal indul, hogy kibékülök veled -fogtam meg a kezét szomorúan, ő pedig úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna. -Már hétfőn szeretnék iskolába menni, nem akarom elhanyagolni a barátaimat. Anya is ezt akarná -az utolsó mondatom olyan halkan mondtam ki, hogy egy egér hangosabban cincogott volna.
-Én... Ezt el sem hiszem. Rettentő erős lány vagy! -ámult el. -Mások erre nem lennének képesek. Én nem is tudom, mit mondjak...
Válaszul csak halványan mosolyogtam egyet, és elgurultam az asztaltól.
-Köszönöm szépen. Nagyon finom volt! -néztem vissza boldogan, mostmár őszintébben.
Bementem a szobámba, és abban a pillanatban a gépem hívást jelzett. Anna, a legjobb barátnőm hív messengeren. Egy pillanatig tétováztam, felvegyem e, vagy ne, de mivel nem akarom őt elveszíteni, ezért szépen lassan a gép elé mentem.
-Adél!!! Mi a franc történt veled, senki sem tudta... -vágott bele a közepébe hevesen hadarva, majd mivel videóhívásban voltunk, meglátta, hogy nézek ki. -Ez az, amire gondolok? -könnyek szöktek a szemébe, és látva, hogy a barátnőm mindjárt sírva fakad, én is elkezdtem zokogni. -Adél, átmehetek?
-Nem lehet... -szipogtam. -Itt van apám -erre a mondatomra úgy kikerekedett a szeme, hogy több percig csak bámult, és meg sem tudott szólalni.
-HOGY MI VAN?! -csak ennyit tudott kinyögni.
-Karambolóztunk... Anyám meghalt. Én kerekesszékben fogom leélni a hátralevő életem részét, apám segítségével, aki random megjelent -hadartam el, mert lassan biztosan nem lettem volna képes végigmondani.
-Jézusom... Ezt nem hiszem el, Adél, annyira sajnálom, te jó ég... -simította meg a kamerát Anna sírva. -Figyelj, én szeretnék átmenni, segíteni neked, megbeszélni ezt az egész dolgot. Hívjam Zoét és Biankát is? -kérdezte kedvesen. -Nem fogjuk apukádat zavarni.
Zoé és Bia szintén a legjobb barátaim. Remélem ők is megértik azt, ami velem történik.
-Jól van, gyertek, szólok apának -eresztettem el egy halvány mosolyt. -De most leteszem, köszönöm, hogy megértesz... Szia -nyomtam ki mielőtt válaszolhatott volna.

///Sziasztok! Nagyon hálás vagyok annak a néhány embernek, akik olvassák ezt a novellát, és még hálásabb vagyok a kommentekért (amik egyre fogyatkoznak, de legyünk pozitívak😂😂). Tényleg nagyon sokat jelent nekem akár egy szó is, vagy visszajelzés, esetleg kritika❤ Na, mindegy, nemsokára jelentkezem a következő résszel, sziasztok!😘❤///