Van kiút

1. rész

Tompán még hallottam a mentőautók, rendőrök szirénázását, bár a fülem zúgása egy pillanat alatt elnyomott minden más zajt. Kezemet fájdalmasan fejemhez kaptam, és ordítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Véráztatta karjaim erőtlenül hullottak vissza a földre. Elborzadva körbetekintettem, mindenütt roncsokat, szilánkokat és vért láttam. Az én véremet...
Mi történt?! Megpróbáltam feltápászkodni, ám a lábaim nem engedelmeskedtek. Sziszegve odakaptam, egyszerűen meg sem mozdultak. Ugyanabban a magzatpózban feküdtem, amiben eddig is. Ha jobban belegondolok, szinte csak a kezeimet tudom használni. De ugyan miért fekszek én még mindig a... Hol is?!
-Kisasszony! Kisasszony, jól van?! Megsérült? -rohant oda hozzám egy sárga ruhás alak, akit eléggé halványan láttam csak.
-Én... Mi folyik itt? -motyogtam szinte alig hallhatóan, köhögve néhányat.
-Frontálisan karambolóztak. Én egy mentőorvos vagyok, segítek önöknek. A másik nő, akivel együtt utaztak, már a mentőautóban fekszik. Kapaszkodjon erősen! -hadarta, én pedig fel sem tudtam fogni, miről beszél.
Másik nő? Mi?! Várjunk csak... Ó, te jó ég!!!
-Anya!!! -hasított belém a szörnyű felismérés, és felkiáltottam, már jóval hangosabban.
A mentős nem törődve az éppen összetörni készülő szívemmel, egy hirtelen mozdulattal a karjaiba vett, ráfektetett egy hordágyra, és tolt. Abban a pillanatban pedig beugrott minden...
Éppen kirándulni indultunk anyával, mint minden hétvégén. Ma is egy csodálatos, völgyekkel és dombokkal teli gyönyörű természetben túráztunk volna, a korai őszi meseszép színekben pompázó fák, és a gondtalan kis állatok között. Az utolsó emlékem, hogy kikötöttem magam, és az anyósülésről hátranyúlva próbáltam megkeresni a telefonomat. A szerencse úgy néz ki, ma a lehető legmesszebbre pártolt tőlünk, mert abban a pillanatban, ahogy elértem a mobilomat, már csak a csattanást hallottam, aztán azt hiszem kirepültem a szélvédőn, de ebben már nem vagyok biztos. Anyáról pedig nem tudok semmit... Semmire nem emlékszem, de most én lennék a világ leghálásabb embere, ha épségben túlélné ezt az egészet. Ő a mindenem, ha őt elveszíteném, azt biztosan nem élném túl. Az apámat sosem ismertem, mikor néhány hónapos voltam, elhagyott minket, azóta nem tért vissza, és azt sem tudjuk, hol van. Anyával ketten élünk a kicsi házunkban, ő egy varrodában dolgozik, én pedig a város legkiemelkedőbb gimnáziumába járhatok.

Nem tudom, mennyit agyalhattam a történteken, talán el is ájultam közben, de egy fehér teremben ébredtem. Rögtön felismertem a világ legvisszataszítóbb helyét, a kórházat. Lassan nyitottam ki teljesen a szemem, és egészen gyorsan kitisztázódtak a körülöttem lévő dolgok. Mindenem fájt, hiába próbáltam megmozdulni, képtelen voltam rá. Fájdalmasan nyöszörögtem egyet, mire egy fehér ruhás, nagyon fiatal nő egyszerre csak mellettem termedt.
-Hogy érzed magad? -kérdezte, mire én nagy nehezen odafordítottam a fejemet, és láttam együttérzéssel teli arcát.
-Rosszul -makogtam unottan, de látszólag ő meghallotta.
-Sejtettem... -csóválta a fejét szomorúan mosolyogva. -Gondolom már rájöttél, hogy autóbalesetet szenvedtél. Mostmár meg fogsz gyógyulni, minden rendben lesz, de sajnos nem egészen. Úgy néz ki, hogy mozgássérült lettél, a szélvédőn repültél ki, egyenesen belecsapódva a talajba... Deréktól lefelé lebénultál. Nagyon sajnálom -mondta ki azokat a szavakat, amelyek számomra rosszabbat jelentettek, mint a halál.
Pislogás nélkül meredtem rá, szemeimből kövér könnycseppek buggyantak ki, és próbáltam emésztgetni a hallottakat néhány másodpercig, aztán gondolkodás nélkül kérdeztem meg teljesen lesokkolódva.
-Hol van az anyukám?
-Sajnos ő nem úszta meg ilyen könnyen. Kész csoda, hogy te még életben vagy, tekintve, hogy milyet csapódhattál bele a földbe -gondolkodott, de engem csak az első mondata érdekelt.
-Mi az, hogy nem úszta meg ilyen könnyen? Látni akarom! -álltam volna föl bőgve, idegesen, ám ez sajnos nem ment, a lábaim elernyedten ottmaradtak, ahova lerakták őket. -Mi van vele? Hogy van? Hol van? -tettem fel a kérdéseket hadarva, szipogva, sorban egymás után.
-Az orvosok próbálják életben tartani. Többet nekem sem árultak el. Nézd, Adél, én nagyon sajnálom, ami veletek történik. De most az a fontos, hogy felépülj. Nyilván sosem leszel jól, de...
-MÁR HOGY LENNE FONTOS? -vágtam bele bőgve a szavába. -Az anyám haldoklik! Mi van, ha éppen most leheli ki a lelkét, és én, a kislánya nem vagyok mellette?! -kiáltottam hisztérikusan. -Lehet, hogy a hülye orvosok nem is tudnak segíteni rajta, lehet, hogy épp az én nevemet motyogja, és én még mindig csak itt fekszek, és NEM CSINÁLOK SEMMIT!!! -ordítoztam tovább könnyáradatomtól nem látva, már az ágyat csapkodva két kezemmel, amit még tudok mozgatni.
Tehetetlen vagyok... Az anyám élete az orvosok kezében van, ki tudja, mikor hal meg, én pedig itt fekszek, és nem teszek semmit. Senki másom nincsen, egyedül rá számíthatok, ha elveszítem, én...
-Nyugodj meg, kérlek! Tudom, hogy most aggódsz. Tudom, mit érzel -simította meg a kezemet a nő.
-Dehogy tudod! Már honnan a fenéből tudnád?! -visítoztam vele, pedig ő nem tehetett semmiről.
Kezemet az arcomba temettem, lepergett előttem az egész életem néhány másodperc alatt. Könnyeimmel már mindent eláztattam, semmit sem láttam, még mindig fájt mindenem. Abban a pillanatban a nő közelebb lépett hozzám, és a karomba szúrt egy tűt.
-Mit... Mit csinál?! -hökkentem meg egy pillanatra fejemet följebb emelve, ami nem sokáig maradt ott, mert szépen lassan visszabukott a párnára. -NYUGTATÓ?! -meredtem rá a nővérre, ám már alig bírtam nyitvatartani a szememet.
-Magad érdekében. Tombolni szeretnél, de nem tudsz, ez még nagyobb stresszet okoz számodra. Ne aggódj, higgy nekem, az orvosok mindent megtesznek anyukádért, és te kapni fogsz egy kerekesszéket, utána pedig meglátogathatod őt. Bár ez csak nyugtató, de el fogsz aludni. Aztán... -fejezte volna be, de az utolsó mondatát már nem hallottam, mert a szemem akaratom ellenére becsukódott, nem akart kinyílni, és már a kezeimet sem tudtam megmozdítani.