Van kiút

5. rész

Előzmény:
-Én vagyok az -fogta meg a kezemet mosolyogva. -Az apád vagyok, Adél! -jelentette ki.

                                  *

A szívdobogásom kihagyott egy ütemet, csak bámultam meredten az embert, aki... Az apám? Neeem, az lehetetlen. Mégsem betörő lenne?
-De... Hogyan? -ennyit tudtam kinyögni.
-Anyád dokumentumai rólam elég pontos információk voltak... A rendőrök felkerestek, én nem tudtam ki hív, de nagy nehezen felvettem, és elmondtak mindent. Részvétem! -simította meg az arcomat, mire én durván eltoltam a kezét, felismerve a valódi helyzetet.
-Nem! Nem voltál képes megjelenni tizenhat éven át, és ez kellett ahhoz, hogy most idevonszold magad, és sajnálkozz? -emeltem fel a hangomat. -Mégis hogy gondoltad ezt? Hm?!
-Jajj, Adél, tudom, hibáztam, de kérlek, bocsáss meg nekem! -könyörgött.
-Néhány órája ugyanezt mondtam anyunak... -néztem megsemmisülve magam elé, majd felemeltem a fejem, és apám szemébe néztem. -Menj innen. Eddig sem volt szükségem rád, most sincsen!
-Látom... -állt föl visszatartott mosollyal, majd rámmutatott.
Még mindig a földön hasaltam, kissé kifordulva.
-Jó, talán nem tudok járni, de azon kívül megvagyok magamban -dacoltam.
Apám megborzolta szőkésbarna, rövid haját, majd egy borítékot vett elő a háta mögül. Egy gyors mozdulattal karjaiba vett engem, és belerakott a kerekesszékembe.
-Ezt a levelet anyukád írta neked -nyújtotta át a borítékot.
Végre jobban szemügyre tudtam venni ezt a férfit. Magas volt, nagyon is, arcvonásain erősen látszottak az évek gyötrelmei, kék szeme tekintélyt parancsolt. Tagadhatatlan, hasonlítok rá. A hajában mindenképp, nekem is szőkésbarna, ritkás. Az alakom is tőle származhat, amiért egy kicsit magamban elátkoztam, mert alapból is utáltam azt, ahogyan kinéztem, hát még most... Kikaptam kezéből a levelet, apám pedig kiment, magamra hagyva. Anya kézírását látva egyszerűen újra elsírtam magamat. Igyekeztem nem eláztatni a levelet, így gyorsan olvastam. Ez állt benne:
,,Drága Adél! Ha ezt most olvasod, én már valószínűleg nem leszek. Bár nem mondtam el, tudnod kell, hogy rákos voltam, igaz, csak enyhén, és semmi előjel nem mutatkozott, illetve tünetek is alig, de bennem bujkált. És hogy miért beszélek most erről?! Tudod, tegnap este jóslót álmodtam. Legalábbis akkor azt gondoltam, csak butaság az egész, de megijedtem, mert ma megyünk kirándulni, így inkább leírom ezt. Szoktak lenni kisebb jósló álmaim, amik valóra válnak, így féltem... Szóval, láttam az álmomban, hogy kerekesszékben vagy, segítségért kiáltozol, és láttam magamat, ahogy fekszek szinte holtan. Figyelj, ha ez így történt, akkor tudnod kell, hogy valószínűleg a rák miatt haltam meg főképp. De most nem is húznám tovább a szót, csak szerettem volna elbúcsúzni, biztos, ami biztos. Adél, ne okold magadat semmiért! Én nagyon szeretlek, és mindörökké szeretni foglak! Tudom, hogy az iskolában mindigis piszkáltak, csúfoltak téged, de ezt továbbra is engedd el a füled mellett, erős lány vagy! Azzal a néhány barátoddal törődj rengeteget, ne hanyagold el őket. Remélem egyszer rátalálsz a szerelemre, és majd boldogan suttogsz fel az égbe, elmesélve nekem minden boldog pillanatodat. Apádat keresd meg, béküljetek ki, tartsatok ki egymás mellett, és fátylat rá, mi történt a múltban! Bár nem fogsz látni, de mindig itt leszek veled, figyellek, és támogatlak. Maradj mindörökké ilyen kis aranyos, erős lány, azt akarom hogy végre boldog legyél, és fogadd el magadat! Ne feledd, gyönyörű vagy, mindegy, mit mondanak mások! Ölel, és puszil örökké: A te szerető anyád. "