Van kiút

3. rész

A látvány, ami fogadott, egyszerűen olyan letaglózóan hatott rám, hogy ott mentem elbőgtem magam, és szinte sikítoztam fájdalmamban. Az édesanyám ott feküdt gépekre kötözve, barna haja rendezetlenül, kócosan terült szét körülötte, arcvonásai nem tükröztek semmilyen érzelmet, és a kék, élettel teli, mosolygós szemeit most lazán fedték el a szemhéjai.
-A... Anyu -fogtam meg a szinte élettelen, hideg kezét. -Istenem... Annyira sajnálom! -temettem kezeit az arcomba. -Az egész az én hibám. Én nyúltam hátra az idióta telefonomért, miattam nem figyeltél az útra, miattam karambolóztunk, és most magam miatt kerültem ebbe az átkozott kerekesszékbe, te pedig miattam fekszel itt félholtan! Én nem akartam, anyu, kérlek, ébredj fel, mondj valamit, és bocsáss meg nekem! -sírtam ki a lelkemet.
Nem teheti ezt velem! Nem hagyhat itt egyedül, rábízva erre az Erikre, és az apámra, aki talán sosem jelenik meg. Mi lesz velem így? Ki lesz az, aki majd otthon finom ebéddel, és egy cuppanós puszival vár haza az iskolából? Ki fog segíteni nekem a házi feladatban, a tanulásban? Ki vigasztal meg egy sulis nehéz nap után? Kivel tárgyalom majd meg az első szerelmemet? Kivel megyek nagyokat kirándulni az erdőkbe? Ki fog felvidítani? És legfőképpen... Ki segít majd az életemben?
-Kérlek... -szipogtam. -Ébredj fel! Muszáj felkelned! Hiszen szeretlek anya! Még rengeteg évünk van hátra, amit együtt kell töltenünk, rengeteg álmunk van, amit együtt akarunk megvalósítani! -öleltem át nagy nehezen a zsinórokon, csöveken keresztül, belesírva a pólójába.
-Adél... -szólalt meg alattam erőtlenül, szinte alig hallhatóan egy hang, mire szemeim tányér nagyságúra nyíltak, és visítozva zokogtam tovább, ám mostmár örömömben, majd szorosan karjaimba zártam anyát. De amit utána mondott, az szinte teljesen elsöpörte a hirtelen jött jókedvemet. -Neked egyedül kell megvalósítani az álmainkat! -nyöszörögte.
Először meg sem tudtam szólalni, csak ültem ott, bámulva rá, mintha szellemet láttam volna.
-Ezt... Ezt hogy érted? -meredtem rá elképedten. -Ne beszélj butaságokat, fel fogsz épülni, és együtt megyünk haza, minden olyan lesz, mint régen -vigyorogtam keserűen, szorosan magamhoz ölelve anya kezét, szőkésbarna hajamat a fülem mögé tűrve.
-Semmi sem lesz olyan már... Mint... Mint régen -mondta ki nehezen, rekedt hangon.
-Jól van, anya, most ne beszélj, feküdj vissza, és pihenj, minden rendben lesz -nyugtattam őt, bár azt hiszem, inkább ezt a nyugtatást magamnak szántam.
-Nem. Adél... Hát nem látod?! -nézett a szemembe gyönyörű kék könnyes íriszeivel, amik most egyáltalán nem szikráztak, alig pislákolt bennük az élet. -A gépek tartanak életben. Én ebből már nem épülök föl. De te... Előtted áll az egész élet. És...
-Anya! -szakítottam félbe. -Ne csináld ezt! Ne kezdj el itt búcsúbeszédeket mondani, mert falnak futok! Jó, mondjuk arra már képtelen lennék, de nem ez a lényeg -csóváltam meg a fejemet. -Meggyógyulsz! Csak hinned kell benne! Itt vagyok, és örökké itt leszek neked! Együtt átvészeljük, rendben? -simítottam meg az arcát, lehullajtva az arcomon lévő könnycseppeket a nyakára.
-Nem fog menni, Adél... -sírt mostmár ő is, remegve arcára téve a kezeimet. -Érzem... Érzem, hogy nem épülök föl, egyszerűen tudom! Éppen ezért most szeretnék neked elmondani még valamit...
-Mi lenne az? -törődtem bele a szörnyű igazságba, de legalábbis most ráhagytam, mert belül mélyen reméltem, hogy túléli.
-Apáddal kapcsolatban... -hunyta le a szemeit erősen. -Sosem beszéltem róla, vagy csak ritkán, de ezt a titkomat nem akarom a sírba vinni... -tartott egy kis szünetet, elkezdett fulladozva köhögni, mire én ösztönösen fel akartam állni fölé, de ő lazán legyintett egyet, és folytatta. -A szobámban... A ruhás szekrényem legaljában el van rejtve egy kis füzet. Benne van rengeteg hasznos információ apáddal kapcsolatban. Én sem bírtam, hogy nincs velünk, kutakodtam, és azt hiszem, forró nyomon jártam, neked pedig be kell ezt fejezned. Ezt elmondtam az orvosoknak is, igyekeznek a keresésben eredményesnek lenni. Szükséged lesz arra, hogy megtaláld apádat, egyedül nem fogod tudni átvészelni a halálomat...
-Anya ne mondd már ezt! -vágtam bele a szavába ismét.
-Ne! Hadd mondjam végig! -nézett rám esedezve, mire megadóan bólintottam. -Szóval keresd meg őt, térítsd jobb belátásra, és legyetek legalább olyan jó barátok, mint amilyenek mi voltunk -mosolygott egyet szomorúan. Na igen, az anyukám nem csak az anyámként szerepelt az életemben, hanem a legjobb barátnőmként is. -Adél, bár most mozgássérült lettél, de élj teljes, boldog életet, és kérlek, a gyász ne eméssze fel a mindennapjaidat. Megengedem, hogy egy darabig a halálommal törődj, ne járj iskolába, hanyagold a jegyeidet, de utána kéretik mindent bepótolni, és kijavítani! -húzta egy őszintébb mosolyra a száját, amivel egy kicsit engem is nevetésre bírt. -Erős lány vagy. Az én erős lányom. Tudom, hogy képes leszel ezt végig csinálni. Nagyon szeretlek, és ez sosem fog megváltozni! -szorította meg erősebben a kezemet.
-Anya... -sírtam el magam újra. -Nem hagyhatsz itt! Kérlek, ne mondj ilyeneket! Még nem jött el ennek az ideje! Én erre nem állok készen! -öleltem át.
-Szeretlek kicsim! -vont szorosan magához, majd egy hosszas puszit nyomott az arcomra.
-Én is szeretlek anyu! -pusziltam meg szintén.
Egy darabig ölelkeztünk, aztán a számomra világot jelentő személy elkezdett erőteljesen köhögni. Méghozzá vért... Sikítottam egyet, mire Erik berohant, és azonnal hívta a nővéreket. Anya továbbra sem hagyta abba a köhögést, a nővérek kiáltoztak, rohangáltak ide-oda, Erik el akart engem tolni, én pedig ellenkeztem, anya karjait ölelgettem, és sírtam, ahogyan csak lehetett. Minden olyan gyorsan történt, arra eszméltem föl, hogy az az eddig szaggatottan sípoló gépezet már egyenletesen sípol, és egyenes vonalban szeli át a gépet. Kezeim közé vettem anya arcát, és bőgve hozzá bújtam, közben ordítozva. A köhögés abbamaradt, anya büszkén rámtekintett, majd örökre becsukta a szemeit.
-Ne!!! NE!!! -rázogattam őt, először teljesen hitetlenül. -ANYA!!!
-Adél... -szólalt meg Erik mellettem, mire erőszakosan eltoltam magamtól.
-Anya... Anya, kérlek, könyörgöm!!! -sírtam.
A lelkem darabokra hullott, a szívem szintúgy, és a szilánkok úgy égettek, mint még soha. Más ez, mikor elvesztettem az oly sokáig őrzött plüssmackómat, és temetést rendeztem neki anyuval. Ekkor voltam 10 éves... Gyerek fejjel azt hittem, akkor éltem át a legnagyobb fájdalmat, de tévedtem. Ez a gyász örökké kísérni fog, ott lesz velem minden egyes percben, és soha nem hagy majd nyugodni. Míg én itt lent élem az életem, addig anyának odafent megállt minden, és egyszer talán szomorúan tekint le a lányára, aki már többé nem lehet boldog. Ó, az a lány hogy is lehetne boldog, ha elveszítette a legfontosabb személyt az életében?!
Nem tudom, mennyi ideig ücsöröghettem ott az anyám élettelen teste mellett, a kezét fogva, csak arra eszméltem föl, hogy Erik együttérzően megérinti a vállamat, és hozzám szól.
-Mostmár igazán mennünk kéne... Nagyon sajnálom -csóválta a fejét szomorúan.
-Nem... -ráztam a fejemet a könnyeimtől alig látva. -Nem mehetek el. Nem hagyhatom itt!!! NEM HALHATOTT MEG!!!
-Vége van, Adél... Nem tudunk mit tenni, gyere... -próbált nyugtatni.
-SOHA TÖBBÉ NEM MOZDULOK EL MELLŐLE!!! -ordítoztam Erikkel.
A terapeutám láthatólag nem ijedt meg, nem illetődött meg, ugyanúgy fapofával nézett rám. Mi ütött belé? Már hogy mehetnék el innen? Hát nem látja, hogy meghalt az anyám?!
-Kérlek hagyj... Hagyj még egy kicsit magamra -suttogtam néhány perc hallgatás után.
-Legyen -egyezett bele. -Ha készen állsz az életre nélküle, akkor gyere ki, itt várlak -eresztett el egy halvány mosolyt.
-Akkor sosem megyek ki innen...
-Tudom. De egyszer mégiscsak muszáj lesz -motyogta, majd kiment.
A halott anyám kezét fogdostam, ölelgettem, beszívtam a finom illatát. Az a ragyogó arca soha többé nem fog már ragyogni... Könnyeim egyszerűen nem akartak elállni, a szívem darabjait pedig hiába kerestem volna, elnyelte a mély... Észre sem vettem, mi történt körülöttem, már-már besötétedett, én pedig álomba sírtam magam anyukám holt testét átkarolva.