Van kiút

13. rész

Eltelt lassan másfél év a balesetem óta. Azóta tömérdek változáson mentem keresztül. Rengeteget sírtam, a mai napig sokszor sírok, de nyilvános helyen, és az iskolában már magabiztosan, Erik segítsége nélkül közlekedek, nem félve mások támadásaitól. Rendszeresen szedem a gyógyszereket, lábtornákat végzek, ettől függetlenül sajnos már többé nem fogok tudni gyalogolni, de ebbe a helyzetbe is szinte beletörődtem. Most a kerekesszékem a harmadik legjobb barátom, neki köszönhetem, hogy tudok mozogni, élni, és úgy gondolom, teljesen elfogadtam magamat ezzel a hátrányommal együtt, illetve szeretem is önmagamat. Rengeteg új embert ismertem meg, például Kornélt, akivel legjobb barátok lettünk. Apával nagyon jól megerősödött a kapcsolatunk, odafigyelünk egymásra, összetartunk, és örülök, hogy sikerült elfelejtenünk a múltbeli konfliktusokat is. Az osztályban már senki nem piszkál, még Dalmáék sem! Nagyon jól megy az iskola, jó jegyeim vannak, sikereket érek el. A terveim pedig megvalósultak, mert én vezetek egy csoportos terápiát, ahol kicsi mozgássérült diákokkal beszélgetek, és eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam.
-Adél, te hogy viselted el, hogy senki sem szeretett? -kérdezte mélabúsan ma is egy nyolcéves kisfiú óra után.
Hihetetlen, hogy a terápiák során mennyi komoly kisgyermekkel találkozok, akiknek a korosztálya önfeledten játszadozik, ezek a kerekesszékes gyerekek viszont már átélték a legrosszabbakat. Annyi mindent megtanultam itt, és rettentő hálás vagyok.
-Ugyan, Márk, hiszen engem is szerettek! Anna, a legjobb barátnőm mindig mellettem állt. Hidd el, téged is szeretnek. A szüleid biztosan! Szerencsés kisfiú vagy -simogattam meg gondterhelt arcát. -Találnod kell egy olyan embert, aki a kapaszkodópontod lehet, és akire mindig számíthatsz. Ha megtaláltad, ő melletted marad, bármi történjen veled. Kívánom, hogy ha a te életedben nincs is ilyen személy, akkor keress egy igaz barátot. De most menj, találkozunk jövő hétfőn.
-Köszönöm! Szia! -köszönt el, majd óvatosan odagurult az anyukájához.
-Adél! -nyílt az ajtó, amin Anna és Kornél ugrált be, akik rögtön a nyakamba is ugrottak.
-Sziasztok! -köszöntöttem őket.
-Megyünk akkor sütizni? -kérdezte Kornél érdeklődve, mire Annával egyszerre bólintottunk.
-Persze! Már soha többé nem szégyenlem magam -vallottam be őszintén.

Mikor gyerekekkel foglalkozok, akkor konkrétan érzem anyu jelenlétét, érzem mennyire büszke rám. Tudom, hogy ő is azt akarta, hogy ilyen sikereket érjek el. Valahogy a jövőben a munkámat is így szeretném alakítani, gyermekeknek szeretnék segíteni. Ez a kis terápiám is először egy-két emberrel indult, mostanra már hét-nyolc gyerek vesz részt egy foglalkozáson, akik általában mind messziről érkeznek ide hozzám. Olyan jó hallani ezeknek a mozgássérült gyerekeknek a kacaját, ahogyan mesélek nekik egy-egy viccet, vagy jó látni azt, hogy egymásra találnak, sorstársaikkal barátkoznak. Mégis a legjobb dolog, amikor a szülő boldogan újságolja el, hogy a kis kerekesszékes fia, lánya, mennyire jól elboldogul az iskolában, vagy az óvodában, és mennyi barátra tesz szert, mindezt nekem köszönhetően. Azt hiszem, én megtaláltam az utamat, mindez pedig az iskolám, a barátaim, a szüleim érdeme. Örülök, hogy bár egész életemben kerekesszékben kell ülnöm, de mégis boldog, és teljes életet tudok élni.

VÉGE...