Van kiút

7. rész

Odagurultam a szobai tükröm elé, és végignéztem magamon. Régen azt gondoltam volna, hogy aki visszatekint rám, az egy ronda, gyenge lány, de most tényleg erősen megváltozott a véleményem. Arra eszméltem föl, hogy csöngetnek, és apa kiáltozik, majd kinyitja az ajtót. Megjöttek volna már most a lányok?
-Sziasztok -kezdte apa furcsán nézve, mire már én is kijöttem a szobámból.
Bia és Zoé szeme kikerekedett, hiszen nem tudták, ki is ez az ember, plusz engem is megláttak, így a szemük már szinte kiesett az elképedéstől. Senki nem szólt semmit, én pedig egy rosszalló pillantást vetettem Annára, hiszen a lányok reakciójából ítélve Anna valószínűleg egy fikarcnyi foszlányt sem említett a helyzetemről.
-Orsós Károly vagyok -kezdte apa, kezét nyújtva a megilletődött lányok felé. -Adél apukája -tette hozzá mellékesen.
-MICSODA?! -szakadt ki Biankából hirtelen a kérdés, mely már mindannyiunkat érdekelt.
-Bia! -bökte oldalba Anna neheztelve a lányt erősen, mire az érdeklődő szemekkel tekintett rá.
Kíváncsi voltam, mi fog ebből kisülni. Anna egye meg, amit főzött!
-Én Kiss Anna vagyok, örvendek! -rázta meg Anna az apám még mindig kinyújtott kezét.
Ez után a másik két lány is észrevette magát, és gyorsan bemutatkoztak, aztán mind elvonultunk a szobámba.
-Atya ég!!! Mi történt veled? -motyogta Zoé végigmérve engem.
-Autóbaleset... -magyaráztam sokadszorra. -Anyu meghalt, én mozgássérült lettem, apámat pedig a rendőrök kerítették elő.
Jó sokáig csak álltunk (vagyis én nyilván ültem), és meredtünk egymásra, pontosabban a csajok bámultak engem, reménykedve, hogy ez csak egy rossz tréfa.
-Na jó, ez jó vicc volt, jól megterveztétek, gyertek, menjünk már sétálni! -nevetgélt hisztérikusan Bia, próbálva felhúzni engem a székből, de sajnos sikertelenül.
-Bianka... Én már soha többé nem fogok tudni gyalogolni -csóváltam a fejem sóhajtva egy fájdalmasat.
-Nem, ez lehetetlen... -rázogatott meg Bia.
-Nyugi. Nincsen semmi baj, jól vagyok. Vagyis jól leszek. Iskolába is jövök már hétfőn! -nyugtattam őket.
Láttam Zoé, és Bianka szemében a csalódottságot, a részvétet, ugyanakkor valami újat is véltem felfedezni, de még nem tudom, pontosan mit.
-Sajnálom, Adél. Ez nekem nem megy -sírta el magát Bianka, majd Zoéval együtt kiviharzott a házból, otthagyva engem és Annát a felemésztő gondolatainkkal együtt.
-Na jó, ezt most egyáltalán nem csinálhatják, utánuk megyek! -szaladt volna ki Anna is, de megállítottam.
-Kérlek, ne menj el! Nem érdekel, hogy elbírják e ezt a terhet, vagy sem, de ha én kibírom, akkor nekik is kéne. Minden más csak kifogás, kifogás az új énem ellen, kifogás a fogyatékosságom ellen... -gördült le egy kövér könnycsepp az arcomon, hiszen azzal már nem számoltam, hogy pont a legjobb barátnőim hagynak cserben. -Meglátjuk, mi lesz tovább, de számomra a kamu barátok nem számítanak... Hiszen itt vagy te nekem, és tudom, hogy sosem fogsz elhagyni! -törölgettem meg a szemeim, mire Anna sírva a nyakamba borult.
-Igazad van, sosem hagylak el, bármi történjék veled! Hiszen erre valók a legjobb barátnők, nem? -nyomott egy puszit az arcomra. -Itt maradok, jó? Nézzünk romantikus filmeket, zabáljunk popcornt, és bőgjünk a béna filmes kapcsolatokon, ahogyan régen! -nevetett fel.
-Benne vagyok! Itt is alszol? -kérdeztem meg félve.
-Hát persze! -bólogatott hevesen.
-Akkor szólj a szüleidnek, és én is közlöm apával -helyeseltem.
-Én feleslegesen szólnék.. -csóválta a fejét. -Anyu és apu állandóan veszekednek, se veled, se nélküled kapcsolatban vannak, úgy ordítoznak, szinte észre sem veszik, hogy élek.
-Sajnálom -öleltem meg újra nagy nehezen.
-Ugyan, ez semmiség, már hozzászoktam, így egy idő után -húzta keserű mosolyra a száját.

Gyorsan bejelentettem apának, hogy Anna itt fog aludni, ő pedig természetesen beleegyezett. Egész este romantikus filmeket néztünk, amiket végre teljesen önfeledten végig tudtunk nevetni, elfelejtve az élet nagy problémáit, majd hajnali három körül egymásnak dőlve aludtunk be az egyik filmen.