Világok határán

Egy egyszer-volt barátság margójára

Régen még a folyó partján nevetgéltünk,
azt mondtuk, a homokból birodalmat építünk.
Játszottunk a széllel,
futkostunk a réten,
a naplementében,
vagy csillagok tüzében,
s bár olykor elestünk,
egymást könnyen felsegítettük.

Titokban meglestük az öreg halászt
követtük izgatottan az erdőn át
túl a hegy ormán
a rekettyések során
hol semmi civilizált
át nem lépi a határt.
Levelek közt cinkos pillantást váltottunk
megsúgtuk a fáknak, miről álmodtunk.

A halász észrevett, de nem haragudott,
mosolyogva intett, otthonába hívott.
Közös titkot őriztünk,
vágyainkkal repültünk
jövőnk szépnek reméltük
a boldogságról meséltünk.
És otthonunkba visszatérve úgy hittük
ez örök kaland, amit itt átélünk.

De nem volt örök. Mert vége lett.
Az esztendők rést szeltek a tengeren.
Nem egy a hullám,
mi kettőnket dobált.
Útjaink zsinórját
másfelé bábozták.
Haragudtam, mert nem értettem miért
vágták a mi nyelvünk is Bábelnél ketté.

Most elfogadtam és tudom nincs mentség,
mindent, ami van okkal rendelt az Ég.
Tán benned is él még
egy régi emlék:
a folyó szélén
egy nyár végén
papírhajókat úsztattunk
s melletük a két parton futottunk.

S ha emlékszel még a vezényszóra,
nem tudván, hogy barátságunk is csak papírból van,
így köszönök el most is, és tán nem fáj majd úgy;
mintha nem örökre szólna: „Majd találkozunk!"