VISSZATEKINTÉS A MÚLTBA ᵇⁱⁿˢᵘⁿᵍ [✔]

133

Hirtelen történt minden. Először sötét volt, aztán minden mintha még sötétebbé változott volna. A fiatal remegve haladt végig az ismerős folyosón, hogy a megfelelő ajtónál leforduljon az útról jobbra, be a biztonságot nyújtó szobába.
Amint ez megtörtént, végigfutott a kis helyiségen, majd remegő lábakkal szinte az ágyhoz rogyott.

– Changbin? – A szőke hajú fiú rázni kezdte a legjobb barátját, hogy felébredjen.

– Jisung? Mit csinálsz itt? – kérdezte Changbin felriadva, a megszokottnál mélyebb hangon. Meglepetten ült fel az ágyban és nagyra nyílt szemekkel bámult a mellette térdelő fiúra. – V-várj... te vérzel?

Jisung nem válaszolt. Zokogni kezdett, s mintha válaszolna, csak éppen szipogva. Nagyon jól ismerte Changbin az ilyen helyzeteket, mégis minden alkalommal, mikor újból bekövetkezett, mintha apró darabokra törték volna a szívét.

– Jisung?! Mi történt? – Az idősebb türelmetlenkedett, mivel utálta, ha válasz nélkül hagyják a kérdését. Changbin még mindig válasz nélkül volt, miközben gyorsan kikászálódott az ágyából, és felnyomta a villanyt. – Hogy szerezted...?

– Chan- ő... uh. Megint részeg volt és – szipogott szomorkásan a vallatott. Reszketett a zokogástól. – Az egyik üveget hozzám vágta. Az arcomba- És- én elfutottam. Ide futottam hozzád...

– Hé, hé – suttogta közelebb lépve hozzá, mire válaszul csak egy megszeppent szempárt kapott. Lassan az eddig türelmetlen vallató is letérdelt, akárcsak Jisung, és elkezdte kedvesen simogatni a hátát.
Gyors pálfordulást történt az imént: most már egyáltalán nem érdekelte, hogy mi történt. Jelenleg csak és kizárólag a fiatal helyzetét próbálta minél kényelmesebbé tenni. Tudta jól, hogy mitől nyugszik meg a másik, ezért simogatni kezdte mindenhol, ahol csak érte. Azért tette, hogy éreztesse vele, hogy itt, ebben a szobában; a karjai között van a legnagyobb biztonságban. Sehol máshol.

Nagy tenyere Jisung remegő hátán időzött, miközben szabad kezével zsebkendőkért turkált az éjjeliszekrényén. Amint talált, óvatosan letörölte a fiatal arcáról csordogáló vért. Jisung nem tudott megnyugodni, csak remegett Changbin karjai közt, mint egy falevél a vad szélben. – Most már minden rendben van – mondta az idősebb, majd magához ölelte.

– Sajnálom- bocsi... hogy felkeltettelek- – szipogta, s egyből belekezdett a sajnálkozó áradatba.

– Ne sajnáld! Örülök, hogy hozzám jöttél – vágott közbe időben az idősebb, mire Jisung csak egy nagyot sóhajtott és a fejét a másik vállára hajtotta.

Changbin erősen szorította magához. A fiatal remegve ragadta meg a másik karját.

– S-sajnálom – motyogta Jisung a pólójába, amit szinte már eláztatott a könnyeivel.

– Shh... gyere ide – csitítgatta kedvesen, és immáron a haját kezdte el simogatni, hiszen tudta jól, hogy attól idővel teljesen meg fog nyugodni.

Jisung lihegve ébredt fel. Reszketett, kicsit szédült is, ahogy felült az ágyban. Összehúzott szemekkel bámult maga elé, miközben laposakat pislogott. Próbált rájönni, hogy mégis hol a fenében lehet.

Changbinnál? Vagy netán Chan házában?

Lassacskán kitisztult a látása. Ismerős helyszín tárult elé: az ágyában feküdt, viszont be volt takarva, és egy plusz pulcsi is volt rajta.

Arról szint úgy fogalma sem volt, hogy honnan szerezte a ruhadarabot.

Megpróbált kiszállni az ágyból, de akkor észrevette, hogy az ágy oldalának dőlve Changbin ülve alszik a padlón.

– Hyung... – suttogta és apró mosoly kúszott az arcára. Gyorsan cselekedett, miközben a mellkasában akarata ellenére kezdett el szédületes tempóban dobogni a szíve: az egyik pokrócot fogta és a főnökére terítette, hiszen ő csak egy szál pólóban volt. Biztos, hogy a saját pulcsiját adta rá Jisungra...

A fiatal fáradtan hanyatlott vissza a párnára és hagyta, hogy egy újabb emlékáradat járja át az elméjét.

– Énekelsz nekem? – szólalt meg Changbin. Egy nagy ágyban feküdtek egymás mellett, miközben egymást bámulták. A szobában nagyon sötét volt, akárcsak kint. Az egyetlen fényforrás az a néhány gyertya volt, amik az éjjeliszekrényen égtek.

Áramszünet vajon?

– Mi? Komolyan? – kérdezte Jisung összehúzott szemekkel nézve az idősebbre. Changbin először nem válaszolt, inkább kinyújtotta a karját és közelebb húzta magához Jisungot.

– Úgysincs áram. Nem youtube-ozhatunk, ha zenét akarunk hallgatni... Légyszi, Jisung – kérlelte lebiggyesztett ajkakkal, miközben addig ügyeskedett, míg a fiatal kikötött rajta.

Jisung a legjobb barátja mutatványának a végére csak megforgatta a szemét, majd felfelé kezdett rá bámulni. Az idősebb mellkasát imádta párnaként használni, ezt a másik nagyon jól tudta. Bár mostanában eléggé kínosnak érzi a helyzetet, éppen ezért nem bír a szemébe nézni, inkább csak játszik a pólójával, mint mindig, mikor zavarban van.

– Legyen... – motyogta egy nagy sóhaj kíséretben. Changbin kuncogni kezdett, hiszen örült a válaszának. Boldogan még jobban magához vonta a fiatalabb testét. Jisung pedig énekelni kezdett.

A hangja bejárta az egész helyiséget, könnyűvé tette a levegőt; magát a légzést. Legalábbis Changbin számára, mégis, a szíve egyre nehezebben vert. Azt érezte, hogy egyre mélyebbre zuhan, és hogy ennél jobban már nem szeretheti Jisungot.

A szőke is mosolygott, tudta, hogy nagyon szereti a barátja, ha énekel, ezért abba sem hagyta, míg el nem aludt.