VISSZATEKINTÉS A MÚLTBA ᵇⁱⁿˢᵘⁿᵍ [✔]

093

Az irodában hirtelen, szinte a semmiből szólalt meg Changbin asztalán lévő vezetékes telefon, ami ritka, így a főnök vonakodva emelte a füléhez a telefonkagylót.

– Igen? – szólt bele a készülékbe felvont szemöldökkel.

– Uram, két látogató van itt, és azt kérik, hogy engedjem fel őket az irodába. Az egyik Jisungot emlegette.

A sötét hajú fiú végül csak az asszisztensére bámult, aki nagyon el volt merülve a képernyő hátterének megváltoztatásában. Nem volt más dolga, csak ült, és várta, hogy egyes levelekre kapjon választ. 

– Küldd fel őket, nem vagyunk annyira elfoglaltak – jelentette ki, és már le is rakta a telefont. Megköszörülte a torkát, hogy Jisung felemelje a fejét.

Éppen némán szemeztek egymással – mert miért ne? – és alig vették észre, hogy az iroda ajtaja néhány perc elteltével kinyitódott.

Minho lépett be rajta először, ezért Jisung boldogan ugrott fel a székéből – Oh, szia, Minho hyung!

– Szia, Sungie – köszönt vissza Minho, a hangja majdnem szomorúan csengett.

– Jöttél meglátogatni? Miért nem szóltál? – kérdezte izgatottan a világos hajú, még a székből is felpattant. Ezerféle másik kérdést is fel tudott volna tenni, mégis mielőtt újból kinyitotta volna a száját, ledermedt.

– Uh-

– Szia, Jisung – szólalt meg egy ismeretlen hang. Az asszisztens felvont szemöldökkel nézett a hyungja mögé, ahol feltűnt egy ismeretlen – mégis ismerős – szőke hajú srác.

Ok nélkül érezte azt Changbin, hogy mérges, ideges és frusztrált egyszerre. Felállt a székéből és összefont karokkal méregette az érkezőket.

– Ki vagy te? – kérdezte remegő hanggal Jisung, és néhány lépést hátrált az asztala mögött.

– Jól nézel ki. Wow! ... de miért vagy ennyire sovány? Többet kell enned – mondta a szőke komoly arccal, figyelmen kívül hagyva a kérdését. Jisung meglepődött, de valamiért megkerülte az asztalát és az ismeretlen elé lépett.

– Bocsi, de ismerjük egymást? – tette fel a kérdést zavarodottan. Azonban egy kicsit megnyugodott, ahogy ismerős karokat érzett maga körül, és hagyta, hogy Changbin visszahúzza pár centivel magához.

– Igen. Ismersz. Randiztunk, sőt együtt voltunk a baleset előtt. – Az idegen csak bámult, idétlenül mosolygott rá. Hirtelen Jisung feje sajogni kezdett, és képek kezdtek bevillanni a fejében.

– Baleset? A-autó baleset? – makogta reszketve, mert úgy érezte, hogy menten szétfagy.

– Igen, Bébi. Gondoltam, hogy nem emlékszel... megölelhetlek?  – kérdezte a szőke. Egy óriási lépéssel közelebb került Jisunghoz.

– Bocsánat, de nem tudom, hogy ki vagy- – nyögte ki, de akkor már késő volt. Az ismeretlen srác megölelte, s abban a pillanatban ezernyi emlék úszott az elméjében.

Chan és Jisung az első randijukon.

Chan és Jisung jégkrémet esznek.

Chan és Jisung első csókja.

Chan és Jisung első évfordulója...

Chan és Jisung.

Jisung megrázta a fejét, és arrébb lökte a másikat. – Ne- Chan?

Chan arca hirtelen felragyogott és megállíthatatlanul vigyorogni kezdett.

– Én vagyok az, Bébi. A te Channie-d – vigyorgott rá teli szájjal a szőke srác boldogan.

Jisungnak mindene fájt.

Néhány lépést hátrált, és Changbinba ütközött. A sötét hajú magához vonta a vékony testét, s nagyot sóhajtva hagyta, hogy a pólója szélét piszkálja.

– Jisung, nagyon hiányoztál! Beszélhetünk? Kérlek... – szólt így Chan szomorkásan. Nagyon szerette volna, ha Jisunggal együtt tölthetné az estét. 

– Én- Nem hiszem, Chan.

– Emlékszel? Emlékszel a szerelmünkre? A kapcsolatunkra-

– Én... Igen. De emlékszem még sok fájdalomra és... nem bízok benned. – Az asszisztens hirtelen vágott közbe, alig mert beszélni, de ki akarta mondani, hogy mire gondol. Remegett közben, mint valami levél kint a szeles időben.

– Arra kérlek titeket, hogy távozzatok – szólalt meg Changbin rideg hangon, fagyos szemekkel. Védekezően Jisung elé lépett.

– Changbin – sóhajtott egy nagyot Chan –, te sem emlékszel?

Changbin értetlenül nézett rá, összeszorította az állkapcsát, mielőtt válaszolt volna: – Nem tudom, hogy ki vagy és miről beszélsz. De zavarod az alkalmazottam nyugalmát, szóval távozz!

– Rendben. Kérlek, Jisung, adj egy esélyt, hogy beszélhessünk később – sóhajtotta Chan, és végignézte, ahogy a világos hajú Changbin mellkasába bújtatja az arcát. Rosszul esett neki, úgy érezte magát, mintha elvesztett volna egy csatát.

Chan kiment – szó szerint kiviharzott –, már csak Minho álldogált a küszöbön.

– Sajnálom – suttogta, majd sarkon fordult és elhagyta az épületet.

Jisung nagyon zavarban volt. Furán érezte magát. Nem tudta, hogy mi ez az egész. Azt sem tudta, hogy mit csináljon.

Mi a franc volt ez, de komolyan...

Hallotta, sőt mi több, érezte, hogy a főnöke légzése nemigen lassul, inkább igencsak nehezen, akadozva lélegzett.

– Jól vagy? – kérdezte életében először Changbin gyengéd hangon, ahogy visszanyerte a nyugalmát.

– Nem. Haza tudnál vinni? – mormogta az idősebb nyakába Jisung. Jól esett neki, hogy Changbin simogatta a hátát.

– Persze.